Hol lehet még találni olyan egyedülálló, ismerkedni vágyó embereket, akik szerint egy párkapcsolatban az egymástól való érzelmi függés nem ördögtől való dolog?

Úgy vettem észre, hogy manapság már az emberek - talán a jóléti társadalomnak köszönhetően - egyre kevésbé vannak egymásra utalva, egyre népszerűbb lesz az a szemlélet, hogy minden tekintetben a függetlenségre kell törekedni, az ember csak magában bízhat.

Az anyagi, ill. egzisztenciális önállóság szerintem is követendő példa, az érzelmi függetlenség azonban felszínessé, jelentéktelenné teszi a párkapcsolatokat. Egyre többen gondolják úgy, hogy az a jó irány, ha senkit sem engednek be a lelkük mélyébe, így menekülnek a csalódások elől.

Egy ilyen felszínes, távolságtartó kapcsolatban egyszerűen nem tudok kiteljesedni. Szükségem van arra, hogy valaki feltételek nélkül bízzon bennem, ragaszkodjon hozzám és legyen, akiben teljesen megbízhatok.

Lényegében már 2 éve egyedül vagyok. Egy három éves kapcsolatom volt, ami mindvégig egymás segítéséről, a feltétlen bizalomról és az őszinte szeretetről szólt. Teljesen biztos voltam benne, hogy számomra Ő az igazi, már az eljegyzés küszöbén voltunk, Ő azonban sajnos más közegbe került, megváltozott, ezért vége lett. Ez nagyon padlóra küldött, de felálltam, adtam és adok esélyt az újnak. A kétéves ismerkedési próbálkozásaim során szinte mindenkivel disszonancia alakult ki, amikor a múltamról beszéltem. Sokak szerint nem vagyok túl az exemen és egyedül KELL megoldanom a lelki gondjaim, esetleg pszichológus segítségével.

Én azonban úgy gondolom, hogy egy párkapcsolatnak az a lényege, hogy egymás pszichológusai, lelki támaszai legyünk.

A három számjegyű próbálkozásokból eddig mindössze kettő volt, aki iránt érezni tudtam, az egyik lány még a nyáron, a gyakorikérdéseken kért segítséget abban, hogy legyen, aki a "rohamai" közben beszélget vele. Ezen beszélgetések alatt érezhető volt, hogy nem állunk messze egymástól, de pár hét múlva kiderült, hogy a rohamok nem voltak valósak, csak a figyelemfelkeltésről szólt az egész, így be is fejeztük, nem is találkoztunk.

A második egy friss élmény, szilveszterkor találtunk egymásra a facebook társkeresőn egy agydaganatos, de felépült lánnyal. Őt egy hónapja dobta ki a barátja, aki valójában sohasem szerette. A beszélgetéseinkből nagyon hamar kiderült, hogy rokonlelkek vagyunk, ő is ragaszkodó típus, így már újév másnapján találkoztunk, a találkozón pedig példátlan gyorsasággal összemelegedtünk. Még három napig volt szerencsém beszélni vele, már izgatottan terveztük a következő találkozót, ám sajnos hirtelen megszakadt a kapcsolat, mély megdöbbenésemre öngyilkos lett.

Ez a három eset egyre inkább rávilágít arra, hogy ki mellett tudnék igazán önmagam lenni. Sokakkal ellentétben, engem nem a (látszólag) mindig vidám, érzelmileg is független emberek vonzanak, hanem azok, akiknek hozzám hasonlóan segítségre, pontosabban TÁRSRA van szükségük.

Azt gondolom, hogy csak egy ilyen ember tudná igazán megérteni azt, hogy a múltat csak akkor tudom teljesen elengedni, ha már van jelen. Nem, ez nem liánozás, ugyanis nem az exem hiányzik, hanem az az ember, aki mellette lehettem. Nem az exem pótlékát, hanem az utódját keresem. Nem értek egyet azzal, hogy csak akkor lehetek igazán boldog és magánéletileg is sikeres, ha erre egyedül is képes vagyok. A gyökeres megváltozás, a maszkviselés, önmagam feladása még a magánynál is jobban fájna.