Miért erőltetik még mindig (folyton felhozzák) a szülők, nagyszülő, rokonok, munkatársak, hogy egy 36 éves férfi keressen párt magának, mert nem jó egyedül lenni és borzasztó lesz majd idősebben egyedül lenni?

Én pl az összes pénzemet magamra tudom költeni,míg a kollégáim csorok és idegbetegek. Az hogy ez kinek nem tetszik azt le sz...rom. Kolléganő. Nem tudok pihenni mert gyerekeim vannak. LOL:) Igen elvtársak a legnagyobb öröm az életben.

Pont úgy ahogy Pol Pot emberjogi harcos volt.

23-as: a legtöbben ugyanúgy ilyne életet szeretnénk, mert ez számít még mindig "normálisnak", szerencsére sokan ebben nőttünk fel, de egyszerűen ÉN (és szerintem még nagyon sokan mások is) már úgy érzem ha akarnám se lenne lehetőségem ilyen életre.

Pedig "normális" családban nőttem fel, apám anyám még mindig együtt van (több, mint 30 éve), vannak testvéreim, mindkét szülőm dolgozott, dolgozik, diplomások, értelmiségiek. Nővéremnek is van már caládja, férj + egy kisgyerek, családi ház, autó, munkahely stb.

Valahogy én maradtam ki a "jóból", pedig nekem is vannak céljaim, van munkám, dologzom, félreteszem a pénzem jelentős részét, diplomás vagyok én is. Nem vagyok se alacsony, se kövér, kifejezetten rondának sem tartom magam, de mégis láthatatlan vagyok a nők számára és fogalmam sincs hogyan, hol, mikor kellene ismerkednem.

Volt egy barátnőm aki megcsalt, kidobott, megalázott és teljesen a "földbe döngölt" lelkileg, szóval én nem érzem úgy, hogy nekem bármi áron feleségre, gyerekekre lenne szükségem. Ezért küzdjek? Hogy újra és újra átéljem ezt? Most még oké, nem veszett túl sok minden, de mi lett volna/lenne, ha mindez akkor történik amikor már van gyerek, közös tulajdon stb.

És mondják, hogy a férfiak mekkora szemetek, megbízhatatlanok...

Aha, persze...

Világ életemben csa kegy normális, aranyos barátnőre vágytam, akivel közösen fel lehet építeni valamit, de azt hiszem ez esélytelen.

És nem csak én vagyok így. Az össze barátom, haverom átélte ezt, a legtöbben nem is egyszer. Az a durva, hogy minden ami velem történt, nyilván nem teljesen ugyanúgy, de megtörtént velük is.

Erre építsek fel bármit?

Hogy ki tudja hány fazonnal csalnak meg, mikor hagy ott, viszi el a házat, mikor fog bekövetkezni az, hogy nem láthatom a leendő gyerekeim stb.

Kösz, ebből nem kérek.

A 22 vagyok és 41 éves de kössz hogy szóltál.

Egyébként meg nem mindenki attól boldog amitől te. Csak a külömbség az,hogy én ezt vagy 20 éve felfogtam. A magadfajták pedig ilyen család fanatik mokuskerekben toljak. Tudomást sem véve arrol hogy mást ez nem érdekel. És egyébként nem utolsó sorban,idegileg nagyon fárasztó hallgatni.

De neked jó gyerekezest.

Mindenki fogadja el, hogy valaki jól érzi magát egyedül, más meg családdal.

Egyedül maradni könnyebb és hadd legyen már kicsit szomorú, aki meg szeretett volna családot, barátnőt, feleséget, de nem jött össze neki.

És most elsősorban inkább azokra gondolok, akik tettek is ezért. Mert aki csak ül a négy fal között és picsog, hogy senkije nincs, az ne mondjon semmit, ha egyedül marad.

Én próbálok ismerkedni, még azt mondom, randik is vannak, de eredmény nem sok, nem mindig a lányok hagynak ott.

Ha egyedül is maradok, legalább elmondhatom, hogy én legalább megpróbáltam.