Az életünk legfontosabb döntése a párválasztás, hogy megtaláljuk a megfelelő partnert. De mi van, ha én nem vagyok megfelelő?

Úgy értem, hogy van egy betegségem, amit csak néhány éve diagnosztizáltak. Endometriózis a neve, ez egy olyan betegség, amit jelenleg nem lehet véglegesen meggyógyítani. De kezdem az elejéről, bocsánat, ha hosszú lesz.

Mindig fáradékony, fejfájós, hirtelen rosszullétekkel küzdő lány voltam. Középiskolában én voltam az, akit sokszor az anyukája írt ki hiányzásra, mert látta, hogy milyen szarul vagyok. Ettől függetlenül jó tanuló voltam, aerobik oktató édesanyámnak köszönhetően sokat sportoltam is, egészséges életmódra neveltek, egyetemet is végeztem, de a tanulás és a munka mellett már nem maradt energiám társasági életre. Sokat jártam orvosokhoz, de soha semmit nem találtak, már én is úgy gondoltam, hogy csak én bírok keveset. 25 évesen lett egy barátom. Az elején jól ment minden, bár viszonylag hamar nem egészen fél év után összeköltöztünk. Akkor derült ki számára, hogy nálam sokszor előfordul az, hogy, hazajövök a munkából és vagy az egésznapos tompa hasi fájfalomtól, vagy épp a fejfájastól egyszerűen már teljesen ki vagyok merülve. Háztartást se tudtam úgy vezetni, ahogy az ideális lenne. Szabadidős programokat is sokszor lemondtam. Néha olyan is volt, hogy reggel nem tudtam felkelni, mert fájdalomtól nem tudtam aludni. Igyeztem az energiámat a munkára öszpontosítani, mert mégis csak élni kell valamiből, (a külvilágnak soha nem is mutattam, hogy rosszul vagyok, bár néha nagyon össze kellett szorítanom a fogam), de ez a barátomnak úgy jött le, hogy lusta, otthoni kötelességeket kerülő, nyafogós, hisztizős, alacsony fájdalomküszöbbel rendelkező valaki vagyok. Ha úgy vesszül igaza is volt, mert semmi orvosi papírt nem tudtam az orra alá tenni, hogy bocs, de ez van, de valjuk be, ha tudtam is volna mi lett volna? Szeretett amúgy, csak mindig várta, hogy egyszer majd megváltozom, vagy ha lesz gyerekünk más lesz, bár sokszor mondogatta, hogyha ilyen keveset bírok, akkor hogy fogom a gyereknevelést is bírni? Végül 3 év után elhagyott. Megviselt nagyon, de éltem tovább a magam szükre szabott életét. Dolgoztam, majd otthon próbáltam pihenni, havonta kétszer szüleimet látogattam meg. A szakítás után két évre egyszer csak arra ébredtem fel éjszaka, hogy rettentően elviselhetetlen hasi fájdalmam van. Nagyon durva volt, mintha tüzes vasat forgatnának bennem. Mentő jött, infúzió, fájdalomcsillapítók, benn tartottak néhány napig, de semmit nem találtak. Majd ez újra, megismétlődött. Tudtam, hogy ez már nem normális, így sokat bújtam a netet, akkor találtam rá, hogy létezik egy ilyen erős fájdalommal járó betegség, mint az endometriózis. Rögtön felkerestem egy specialistát és ő ezt meg is erősítette, hogy bizony ez van nekem, és a legsúlyosabb formája, hashártyát, beleket, húgyhólyagot érintő, plusz adenomiózis, csokiciszta. A munkahelyemen tényleg türelmesek voltak velem, de addigra már annyira gyakoriak voltak a fájásaim, hogy magam mondtam fel és a szüleimhez költöztem. Ott vártam meg a műtétet, amire többet is kellett várnom, mivel a koronavírus miatt elhalasztották. Fájdalomcsillapítókat faltam, néha rá is ittam töményet, nem vagyok rá büszke, de valahogy már ki kelett ütni magam. Eljött a műtét ideje, volt ami jól alakult (nem kapam stómazsákot még ideiglenesen se, csak katétert kellett hordanom két hónapig), viszont a bal petefészkemet eltávolították, a jobb petevezető meg roncsolódott. Tehát gyerek természetes úton már nem nagyon lehet, de én már erről le is mondtam. Annyi fájdalmat éltem meg, nem akarnám, hogy egy kisgyerek azt lássa, hogy szenved az anyja.

Fél év telt el a műtét óta. Nem éreztem még erőt ahhoz, hogy újra munkát keressek, de nem is nagyon költekezem most, szüleim is segítenek.

Sokszor nagyon erős haragot érzek a volt párom íránt. Annyit bántott verbálisan, hogy lusta, életre képtelen vagyok, el is hittem ezt, teljesen leépítette az önbizalmam. Most csak abban bízom, hogy már jobban leszek és munkát kereshetek. Még vannak fájdalmaim, de már nem olyan erősek. Bélgörcsök fáknak, sokat szellentek, ez elég kellemetlen néha be is megy, sokat kell wc-re járnom, gyengének érzem még magam, de az orvos szerint ez még normális, bár én nagyon undorítónak érzem magam.

Az egész helyzet nagyon rossz, mert ettől függetlenül kívülről nem tűntem soha betegnek, csak egy akaratgyenge embernek. Egy rákos beteget megsajnálnak, és persze jogosan, de az endometriózisról az se tudják mi az, mi fán terem, nem is komoly, csak valami civilizációs betegség... stb.

Egyedül vagyok, nem tudom lesz-e valaha párom, aki elfogad, lesz-e jobb majd?

Köszönöm, hogy leírhattam és hogy elolvastad.