35-40 közötti egyedülállók, ti nem féltek, hogy soha nem lesz családotok?

18-as, nem értem mi köze ennek a feminizmushoz. Egy évet ápoltam a beteg apámat, aztán egyetemre mentem. Mellette elkezdtem dolgozni, nem volt időm kapcsolatra. Aztán ápoltam az anyámat, igaz őt csak néhány hónapig, de a halála után kellett egy jó 1,5 év mire lelkileg össze tudtam szedni magam és pozitívan tudtam a jövőbe nézni. Aztán volt egy 4,5 éves párkapcsolatom, a pasim diákhitelét én törlesztettem, segítettem neki fizetni a másik sulit, mire végzett, az új munkahelyén összejött egy huszonéves csajjal. Én kikupáltam, a csaj learatja a babérokat. Utána szintén kellett egy kis idő meg egy pszichoterápia, hogy összeszedjem magam. Teljesen kisemmizett a volt pasim, csak ugródeszka voltam. Az utóbbi 3-4 évben aktívan társat keresek, volt 2 rövidebb kapcsolatom, az egyikről néhány hónap után kiderült, hogy iszik, nem is keveset, a másik azt mondta, most ért révbe a munkájában, nem szeretné lekötni magát, élni, utazni szeretne. Ez a 3 férfi volt az életemben, semmiféle fszkörhinta nem jött szóba. Én mindig egy rendes pasit kerestem, most 38 éves koromra meg olyan egyedül vagyok mint a kisujjam és már az esélyeim sem a régiek.

Semmi gond az elvált ötvenesekkel, csak én még nem adtam fel, hogy egyszer esetleg lehet gyerekem. 50-es férfinak nem szülnék, gondolj bele, 60 vagy annál is több lenne mikor a gyerek 10, ezt senkinek nem kívánom.

A klasszikus értelemben vett családra gondoltam, gyerekkel. Természetesen a gyermektelen párok is család, az egyedülálló szülők is stb., én arra céloztam, hogy én+apu+gyerek.

24-es, én nem a családot definiáltam. Leírtam, hogy mit szeretnék ideális esetben. Ez nem minősíti azokat, akik máshogyan szeretnének élni. Én nagyon örülnék, ha nem vágynék férjre, gyerekre, mert ez most egy megoldhatatlan probléma. De tizenéves korom óta erre vágyom. Az pedig, hogy mások a vágyaink, nem szomorú, hanem természetes.