Az egyedülálló anyákat lenéző és sokszor megvető férfiak az özvegyen maradtakról is hasonlóan rossz véleménnyel vannak, mint az elváltakról vagy a gyereket egyedül vállalókról?

17 évig éltem a férjemmel, majdnem 15 éven át voltunk házasok. A gyerekünk abszolút tervezett, mesterséges megtermékenyitéssel sikerült csak teherbe esnem két évnyi próbálkozás után. Mindketten a harmincas éveinkben jártunk már ekkor, tudtuk, hogy mit szeretnénk, és nagyon boldogok voltunk, hogy végül sikerült. Nem csak érzelmileg, de szakmailag és anyagilag is minden rendben volt, tényleg boldogan éltünk. Próbáltam mindent jól csinálni, és elég volt egy turista, aki reptéren bérelt kisbuszát megszokásból a jobb oldalon vezette.

Nagyon elgondolkodtatott a 13. válaszoló utolsó bekezdése. Ha esetleg olvasod, megkérdezhetem, hogy ezt érzelmi vagy anyagi szempontból tartod inkább valós problémának?

Mivel én magam is nagyon korán, 9 évesen vesztettem el az édesapámat, természetesen tisztában vagyok vele, hogy egy apa nem pótolható, de bárkitől, akit közel engednék magamhoz, alapelvárás lenne, hogy legyen nyitott az együttműködésre a lányommal. Enélkül esélyt sem adnék egy kapcsolatnak. Nyilván nem úgy képzelem, hogy akkor majd innentől kezdve az új társam kapja apák napjára az üdvözlőkártyát, de egy egészséges diskurzus és baráti viszony kialakulását tartanám optimálisnak. Olyan emberrel, akivel ennek a lehetőségét sem látom, semmiképpen nem kezdenék kapcsolatot. Inkább lennék egyedül - még ha már társra is vágynék - még néhány évet, amig felnő a lányom, mint egy olyan konfliktushelyzetet gerjesszek, amely mindenkinek fájdalmat okoz.

Anyagilag szerencsére a legkevésbé sem vagyunk rászorulva egy pótapuka támogatására, sőt, nekem sikerült infarktusközeli állapotba sodornom egy érdeklődőt, amikor megtudta, hogy mennyibe kerül a gyerek iskolája. (Külföldön éltünk és dolgoztunk, a férjem halála után költöztünk vissza Budapestre, és az apai nagyszülőkkel egyeztetve arra jutottunk, hogy a lányom itt is angol nyelven, a brit iskolarendszerben folytatja tanulmányait.)

Viszont hogy valami jóról is beszámoljak: a héten találkoztam valakivel barátokon keresztül, aki teljesen civilizált módon érdeklődött arról, hogy miért maradtunk ketten a lányommal, és a reakciója is teljesen pozitiv volt. Ha akartam volna, találkozhattam volna vele, bár ezt nem találtam jó ötletnek, és köszönettel visszautasitottam. Talán kezdetben még annyira fájt, hogy sokkal inkább felfigyeltem a vállalhatatlan hangnemű megjegyzésekre, és ráadásul pechemre sok random bunkót sodort utamba a sors, de bizakodom, hogy javulni fog a helyzet.

Ahogy korábban emlitettem, természetesen nem várom el senkitől, hogy habozás nélkül a nyakába vegyen egy özvegyet és egy félárvát, de a problémát nem is ez jelentette a számomra, hanem a lesajnáló és sértő megjegyzések amiatt, hogy egyedül nevelem a lányomat.