Vannak itt olyan férfiak, akiknek annyi női visszautasításban volt részük, hogy lelkileg nem bírták tovább és feladták a társkeresést?

Én is ugyanarra az álláspontra helyezkedtem, mint a 2-es.

Nyilván az évtízezredes ösztöneimet nem tudom teljesen elnyomni és legyűrni, az elfojtásuk miatt pedig csak torzulna a személyiségem, és pszichokiller meg nem akarok lenni :D

Szóval az aktívkodással álltam le: az erre szánt időt és energiát inkább igyekszem hobbikba fektetni.

Versenytáncolok, két hangszeren játszom, kórusban énekelek, hörögni tanulok; remélem nemsokára eljutok olyan szintre, hogy összeállhat egyszemélyes (esetleg kettő, mert gitározni nem tudok) progresszív death metal együttesem :D

8-asnak: nekem sosem volt kiemelkedően szép barátnőm, és mivel "tudom a helyem", ezért nem is kezdeményeztem sosem ilyen nőknél. Rajtuk kívül is rengeteg számomra szép nővel találkozom nap, mint nap.

Jó példa: ma egy ismerősömmel piacon voltunk, és egy 45-50 körüli nő meg a lánya vásárolgatott, többször láttuk, nem nagy a piac. Ismerősöm, aki amúgy nő, mosolyogva odafordult hozzám, és picit gúnyosan kérdezte, hogy "szerinted ő fiú vagy lány?". Valóban nagyon vékony, alacsony volt, egy flanelinget viselt, nem sok nőiesség volt benne, és az arca is, valóban, ha nem látad, hogy kontyba van kötve a haja, akkor volt benne fiús vonás. Emellett olyan kortalan volt, ha azt mondja 25 éves, azt is elhiszem, és ha 16, azt is. Nekem mégis tetszett.

Én. (28 éves férfi vagyok.) Indokaim a következők:

- Nem vagyok jóképű. Átlagos vagyok. Ezen pedig nem lehet változtatni, vágathat akármilyen hajat az ember.

- Nem vagyok kigyúrt, és nem is leszek. A csontozatom és a gerincem nem alkalmas sajnos arra, hogy rendszeresen nagyobb súlyokat emeljek, mert utána kb. leszakad a derekam. Az ortopéd-orvos kifejezetten hangsúlyozta, hogy kondit NE. Mert ugye többször is próbáltam "tenni érte" (bullshit nyelven fogalmazva), de hát a genetikám az ilyen.

- Nincs lakásom, és a CSOK bevezetése óta reményem sincs rá, hogy lesz. Nem fogok örökölni, nem születtem gazdag családba. Átlagos fizetésem van. Hiába rakok belőle félre, a lakásárakat úgysem fogom tudni utolérni.

- Az előző ponthoz kapcsolódóan: a nőknek egyszerűen nem kell az, aki egzisztenciálisan sehogy sem áll (kivéve, ha nagyon jól néz ki). Költsem el a fizetésem majdnem felét albérletre? Vagy lakjak anyámmal? Tökmindegy, mindkét eset nagy mínusz a nőknél.

- Rühellem azt a pávatáncot, amit el kell járni a nők kedvéért. Unom már a játszmákat, az állandó ególegyezésüket. A nőknek RENGETEG lehetőségük van - és ezzel ők tökéletesen tisztában is vannak. Ha csak egy kicsit is nem tetszik nekik valami, amit mondasz, vagy csinálsz, akkor vége! jöhet a következő.

- Bár az igényeik az egekben vannak, de ők maguk egyszerűen nem olyan értékesek, hogy azt az "árat" kifizessem értük. Nem fogok egy csomó időt, energiát és pénzt beleölni olyan nőbe, aki már amúgy tele van exekkel, meg az általuk okozott pszichés defektekkel. Minél több ex, annál magasabb igények. Mert "A" volt a legjóképűbb, "B" a legjobb testű, "C" a legtehetősebb, "D" a legjobb az ágyban, "E" meg a legjobb személyiségű. Nem tudsz mindenben te lenni a legjobb. Márpedig ha nem tudod megugrani a lécet, akkor nem is fognak hozzád úgy kötődni.

- Eleve már engem taszít az, ha egy nőt elhasználtak. Ha valaki az egyetemi évei alatt az alfákkal csak úgy előzmények nélkül lefeküdt, akkor engem ne ugráltasson már körbe, elhúzva a mézesmadzagot, hogy hátha lesz valami. Ha másnak oda tudták adni magukat a semmire, akkor tőlem se várjanak már el többet!

Mondjuk ki nyíltan: a nőknek a jóképű, kigyúrt, gazdag fazon kell, aki majd megtenné őket az élete középpontjának.

Szóval el kellett fogadnom, hogy hol a helyem a táplálékláncban. És egész egyszerűen már belefáradtam ebbe a témába. Számomra ez az ár-érték arány így már nem éri meg. Gyakorlatilag a lakáspiac jelenlegi állása tökéletes szimbóluma a húspiacnak is. A csillagos egeket kéne teljesítened azért, hogy kapj egy lelakott ócska panelt. Hát a nagy l..szt!

Bemásolom egy régebbi kérdésre adott válaszomat, mert egyszer már tökéletesen összefoglaltam.

27 vagyok. Éveken keresztül dühöngtem, bánkódtam, sajnáltam és sajnáltattam magamat. Mígnem aztán 2017. januárjában eldöntöttem, hogy itt a vége. Elterveztem, hol és miként vetek véget az életemnek. Majdnem odaértem, amikor megszólalt egy hang: "még dolgod van"; nem hiszek az ilyenekben, de nyilván nem kell túlmisztifikálni, bekapcsolt az életösztön, nincs ebben különös. Akkor meggondoltam magamat, és ez az életem legrosszabb döntése volt. Azóta nem lenne erőm megtenni.

Cserébe 3 éve már semmi érzelem nincs bennem. Se pozitív, se negatív. Csak élek... vagyis nem, ez nem pontos. Lélegzek. Örömömet nem lelem semmiben, sajnálatot nem tudok érezni senki iránt. A hobbim, amit éveken át űztem és az egyetlen boldogságom volt? Nem érdekel már. Nagymamám, aki anyám helyett anyám volt, aki felnevelt - és aki nemrég örökre itt hagyott minket? Észérvekkel tudom, hogy mennyit tett értem, de nem tudott meghatni két napnál tovább.

Egyetlen kérésem volt az élethez éveken keresztül: legyek szeretve a párom által, tapasztaljam meg a lelki és a testi örömöket. Még néhány évvel ezelőtt is menthető lettem volna. Aztán, mit ad az ég, tavaly év végén lett "párom"... akit már képtelen voltam szeretni. Sőt, inkább csak irritált azzal, hogy egyáltalán létezik (jó, ehhez mondjuk az ő egója és viselkedése is kellett). Viszont így legalább találtam egy embert, akin törleszthettem, aki visszakaphatta a szakításunk által mindazt a szenvedést, amit én kaptam sorozatosan, hosszú éveken át. A rengeteg figyelmen kívül hagyást, vagy amikor csak azért keresett meg csaj, hogy a haverommal hozzam össze, vagy amikor egyetlen kérésem volt az úgynevezett "barátaimhoz", és hebegve-habogva mondtak nemet (természetesen az lett volna a kérésem, hogy hozzanak össze egy lányismerősükkel). Hát, vissza is kapta, ahogy hallottam, mert ő valamiért azt hitte, hogy én vagyok neki az igazi. És milyen jól is esett! Mint ahogy annak a rengeteg -de tényleg: RENGETEG- nőnek jól eshetett engem visszautasítani, akik válaszra sem méltattak társkeresőkön.

Tényleg csak azt várom, hogy mikor pusztulok el. Nem "halok meg", mert az emberi létnek még csak a nyoma sincs bennem mára már. Állatias, az ösztönök által mesterségesen életben tartott bionikus gép lettem, és saját magamat ítéltem szellemi halálra pár évvel ezelőtt.

@8

Ez megint egy mókás téma különben. Ha leírjuk, hogy nekünk is vannak igényeink és nekünk is a szép tetszik (no shit, Sherlock), akkor rohadjunk meg egyedül. De ha végső elkeseredésünkben összejövünk egy olyannal, akitől gyakorlatilag undorodunk, merthogy senki másnak nem kellettünk, akkor azért rohadjunk meg, mert átverjük szegénykét. Akkor most mi van?

14!

Az írást azért remélem fogod folytatni! Ha más nem, legalább remélem ez ad egy kis örömöt, mert vagyunk páran, akik szívesen olvasnánk, mi van veled.