Miért szomorít el ennyire ez az egész?

Lassan 24 éves nő leszek és még sosem volt párkapcsolatom. Valamiért most belémhasított a szomorúság emiatt. Annak idején ketten kezdtünk egy kolléganőmmel a munkahelyünkön, ahonnan én 1 év után eljöttem és most megtudtam, hogy a csoport egyetlen egyedülálló férfi tagjával összejöttek, már össze is költöztek. Bevallom, annak idején nekem is szimpatikus volt az a férfi, de nem volt lehetőségem beszélgetni vele és bizonyára én nem tettem rá semmilyen benyomást, az ex-kolléganőm egyébként is nagyon vonzó.

És nem azon a konkrét tényen szomorodtam el, hogy ők ketten egy pár, hanem azon, hogy folyamatosan azt érzem, én a lába nyomába se érhetek a körülöttem lévő nőknek, mert átlagos vagyok és inkább ducibb alkat. Mindig azt éreztem, hogy bárkire előbb felfigyelnének, mint rám. :(

Nem tudom, hogyan lehetne ebből az érzésből és alacsony önértékelésből kitörni. (Vagy inkább a szürkeségből) Szeptemberben a PhD-t kezdem, ahol új emberekkel nem fogok találkozni, így nem lesz lehetőségem ismerkedni sem. Az egyetem befejezésével jó pár más emberi kapcsolatom is megszűnt, és persze akkor is, amikor decemberben kénytelem voltam felmondani a záróvizsgáim okán. Tudom, az emberi kapcsolatok jönnek-mennek az ember életében, és csak az igazán közeli barátok maradnak (akiket nagyon megbecsülök), de mégis nagyon magányos perceket okoz egy-egy ilyen elválás.

Arra meg, hogy egy randim se volt (szexuális ajánlatokat kaptam, de egyéjszakásba nem mennék bele), nem nagyon tudok mentséget találni. Ha valaki szimpatikusnak tartott volna valaha is, amikor férfiak társaságában voltam, talán elhívtak volna, vagy beszélgettünk volna. Nem tudok nem arra gondolni, hogy velem kell legyen a baj, ha ennyire nem megy a dolog. Persze, egy lány is kezdeményezhet, de idegenekhez nem megy oda az ember beszélgetni csak úgy. Pusztán külső alapján meg részemről nem menne az ismerkedés. Persze ismerkedni bàrhol lehet. Van, aki a rendelő előtt ülve, mások a buszon találják meg az igazit, stb. Nincs erre megfelelő helyszín, meg időpont.

De azért lássuk be, ha 0 siker van ezen a területen, akkor muszáj bennem legyen a hiba. :( képtelen lennék eljátszani egy szerepet azért, hátha attól szimpatikusabb lenne, amit mondanék. Szeretném, ha valakinek megtetszene az, amilyen vagyok. És ezt az egészet csak tetőzi, hogy pszichológia szakon végeztem, ami tapasztalataim szerint nem egy nyerő pont sokaknál, inkább taszító. :( Pedig tényleg szeretek embereknek segíteni, mondjuk sokan ki is használtak életem során, és nagyon sokat bántottak az érzelgősségem és a szorongásaim miatt is, mert az ilyen emberekbe könnyű belerúgni. Néha nagyon bizalmatlan vagyok emberekkel szemben, máskor meg bármit elmondanék bárkinek. Néha elég ijesztő, mintha Borderline tendenciáim lennének (függnék is emberi kapcsolatoktól, máskor meg elzárkóznék a szorongás miatt illetve volt párszor öngyilkossági gondolatom, mikor magányosnak éreztem magam). Ez a random sírógörcs is nagyon megijesztett most. :( De olyan kilátástalannak tűnik az egész . Az ilyen érzelmi hullámokat se szívesen testálnám másra (pont emiatt inkább a perifériás baráti kapcsolataim terhelem a gondjaimmal, akik nyilván ettől csak eltávolodnak tőlem, mert nem dolguk velem foglalkozni, és csak idegesítőnek tartják), szánalmas, mikor egyik percben nevetnék, másik percben meg már sírok.