Egyedülálló, magányra ítélt emberek hogy békélnek meg a tudattal, hogy egyedül kell élniük és egyedül kell meghalniuk?

Nem békéltem meg, hanem kiüresedtem lelkileg. Tehát nemcsak a nemi/romantikus vágyat veszítettem el, hanem az élethez való motivációmat, a mások iránti érdeklődésemet, az empátiámat. Mindent. Nyilván más lenne a helyzet, ha legalább alkalmi szexre lenne lehetőségem, vagy legalább a fényt látnám az alagút végén, de nem, minden egyes nappal csak mélyebbre süllyedtem - idáig. Most már annyira megszűnt a lelkem létezni, hogy most már csak biológiailag létezek, szóval innentől már csak anyagilag tudok mélyebbre jutni, mentálisan, illetve pszichikailag nem.

Kortol, korulmenytol is fugg. En fiatalon elvaltam, vegre szabadnak ereztem magam. Edesapam 5 eve 85 evesen halt meg, anyukam most 90 eves es nincs olyan nap hogy ne gondolna ra (szeretettel) En kulfoldon elek, O teljesen egyedul van . Az tartja benne a lelket, hogy en evente 3-4-szer hazamegyek.

Csak szólok..., mindenki egyedül hal meg.