Létezik, hogy valaki sosem találja meg a párját?

Az első akkora fhaszságot írt, amekkora egy egész ménesnek sincs.

Később nehéz? Később sokkal könnyebb, mert akkor már az ember valódi társra vágyik, akár élete végéig, nem 1-2 éves kavarásokra, ami 98%-ban igaz a mai huszonévesekre. Ezt, mint tényt közöltem, nem képez vitaalapot.

Aztán, kérdező, miért ne lehetne? A legjobban úgy tudnám megfogalmazni (jegyzetelj, mert g_ci értékes mondat), hogy egy boldog élet nem jog, hanem kiváltság. Az én magánéletembe is bele lehet kulázni, 1 értelmesebb kapcsolatom volt eddig, 1,5 év együttÉLÉS után Messengeren b_szott ki. Ő ment a másik kanhoz, én meg pszichiáterhez. Szerintem az ember egyedül boldogabb, de ez már egy másik történet. A lényeg, senki nem garantálja, hogy márpedig te megtalálod a másik feled és boldogan éltek, miközben a kurtafarkú túrja a kolbászkerítés tövét. Ideig-óráig sok kapcsolat van, nem erre célzok, hanem a valódira. Simán le lehet úgy élni egy életet, hogy az a valaki nem jön el. Én is erre készülök 1-2 éve. Ja és ez nem pesszimizmus, hanem realizmus.

F/28

Utolsó, nem mindegy, hogy milyen késő az a késő. Van, hogy az ember 40 évesen találkozik azzal, aki a számára tökéletes, de akkor már késő, mert családja van, még annak is, aki nem találta meg a párját, mert előbb-utóbb sokan megalkudnak. A nemek közt is különbség van, mert egy 40 éves férfi még találhat korban lefelé párt, 30-35 éves szingli nők közt bőven válogathat, míg egy 40 éves nőnek nem sok esélye van komolyra a fiatalabbaknál, arról nem is beszélve, hogy a 40 éves nők sem kisfiúra vágynak, de a korban hozzájuk illők már mind foglaltak.

Én találtam párt, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy valaha is igazán szerelmes volt belém, de ha volt is egy kicsit, elmúlt, már én nem szeretem és úgy érzem, nem találtam meg és már nem is fogom.

Az a dolog, amelyet sokan hisznek, hogy "mindenkinek van egy párja a világon, csak valahol esetleg máshol", egy nettó baromság.

Ilyen nincs.

Vannak emberek akik jobban összeillenek egymással és ha szerencséjük van találkoznak is, de ez sem garantál semmit.

Az egész a kölcsönös elfogadáson ÉS a kompromisszumkészségen múlik. Illetve akarni is kell. Mindkét félnek. Nem elég az, ha valakik egymásba szeretnek és jól elvannak, mert ez csak egy darabig tart. Ha hosszú távra tervezel akkor tenni kell érte és ugyanúgy a másiknak is. Manapság ez az utolsó pont hiányzik. Egyszerűbb (legalábbis annak tűnik), kidobni a régit és újat "szerezni".

Tipikus fogyasztói társadalomra jellemző dolog ez is. Karbantartani, ápolni, vigyázni a dolgokra már túlzottan si megterhelő, megjavítani, rendberakni meg aztán főleg. Egyszerűbb kidobni és megvenni az újat.

Szóval nincs olyan ,hogy valaki megtalálja a párját, valaki meg nem. Mert nincs senkinek se párja. Legalábbis eleve elrendelve nincs.

Utolsó, igazad van és ez nagyon jó hír, hogy több lehetséges igazi van. Sokkal jobb, mint amikor valaki vallási vagy ezoterikus gondolatmenet útján bemagyarázza magának, hogy létezik a másik fele, az egyetlen, akit neki teremtett a jóisten, a saját külön bejáratú oldalborda, akivel csak találkozni kell és onnan kezdve minden tökéletes és a tulajdonom lesz életem végéig. Ilyen szerencsére nincs. Nagyon szomorú volna, ha volna, én is hittem ebben tinédzserként, mert hívő voltam és a gyülekezetben nyomatták ezt az Istentől rendelt társ dumát. Aztán mikor az általam Istentől rendelt társamnak gondolt valaki feleségül vett mást, akkor azt éreztem, hogy vége a hitemnek, meg az életemnek, és nem lesz soha családom, hiszen elszúrtam az Istentől nekem rendelt másik felemet és nem lesz soha már hasonló. Ha az ember szerelmes, anúgy is ezt érzi, hát ha még ideológiát is gyártanak hozzá neki.

Amúgy a kérdező szerintem egyáltalán nem arra gondol, hogy csak egy igazi van. Hanem arra, hogy vajon létezik az, hogy soha nem fogja megtalálni egyiket sem?

Én azt gondolom, van több hasonló nagy szerelem és lehetőség, de az introvertáltaknak nagyon nehéz megtalálni, mert nem élnek társasági életet. Én is 10 évig gyászoltam minden nagy szerelmemet, de simán lehet, hogy ha kimozdulósabb lettem volna, már 1-2 év múlva találkoztam volna valakivel, aki resetelte volna az agyamat.

Úgyhogy én azt gondolom, ha az ember elég fiatal és nem zárkózik be és társasági életet él, akkor előbb-utóbb megtalálja a nagy Ő-jét.

Ha a négy fal közt gyászolja az elvesztett nagy szerelmet, akkor ott csak a csoda segíthet. Nekem pl. az volt a "szerencsém", hogy 29 éves koromban köteleztek egy főiskola elvégzésére a munkahelyemen. A fősulin ismertem meg a leendő férjemet és a gyerekem apját.