30 as szingli korosztály, ti fejben hogyan dolgozzátok fel az idő múlását és azt, hogy egyre öregebbek vagytok, egyre kevesebb az esélyetek a pártalálásra?

Én azt nehezen,hogy nincs gyerekem. Abba úgy érzem, belepusztulok. Pár nélkül tök jól elvagyok. Csak azért, hogy legyen, nem tartok. Ha viszont szerelembe esek, akkor jó párban, de csak + egy ember nem kell, attól meg is őrülnék. Magát az öregedést nem kell feldolgoznom, mert az nem egy trauma, hanem természetes dolog. Mindenkivel ez történik, kivéve, ha meghal.Na, most akkor melyik a jobb?😀

Én már 38 vagyok egyébként és nő.

Én egyelőre jól vagyok (33N). Tavaly váltam el, majdnem egy éve vagyok egyedül. Az elmúlt időszak nekem a lelki felépülésről szólt, illetve az életem átalakításáról.

Néha eszembe szokott jutni, hogy nagyon szalad az idő én meg egyedül vagyok, de nem pánikolok, bízom benne, hogy találok megfelelő párt magamnak. Nem görcsölök, nem siettetem a dolgokat, egyszerűen csak élem az életemet és a jó dolgokra koncentrálok.

A leírásod alapján kicsit depressziósnak tűnsz. Próbáld meg átgondolni az életedet, a volt kapcsolataidat, fordíts időt az önismereted fejlesztésére és meglásd, hogy meglesz a gyümölcse.

Még csak 29 leszek (nő), de kizárt, hogy bármi változzon addig, szóval részemről: eddig sem volt esélyem, nincs hová drasztikusan csökkennie.

Én a 45-50 fölötti időszaktól félek, szerintem akkor már nehezebb egyedül. A családtagjaid, a rokonaid egyre idősebbek, hanyatlik az egészségük, elmennek... A saját korosztályodba tartozók kapcsolatban, családban élnek. Nagyon magadra tudsz maradni, és ha bármi van, könnyen lehet, hogy senki sem lesz a világon, akire számíthatnál, mindennel egyedül nézel szembe. Szerintem ekkor igazán kemény és keserves. A 30-as években talán ez még nem annyira van így.