Hogy lehet problémák nélkül beépülni egy családos ember életébe új társként?

Most ismerkedtem meg egy férfival. Távkapcsolat van kettőnk közt, csak hétvégente tudunk majd találkozgatni. Viszont ő meg hétvégi apuka. Egy hónapban 3 hétvégén vannak nála a gyerekek, egy hétvégéje szabad mindössze. De az is mikor hogy jön össze, labilis, van úgy azt mondja, mikor arra a hétvégére is átadja neki az anyuka a gyerekeket, ha épp más dolga akad neki. Azon az egy hétvégén tudnánk mindössze úgy találkozni, hogy az együtt töltött idő csak a kettőnké legyen, amelyik elvileg szabad, de ki tudja. Most hétvégén voltam náluk először, a gyerekek is épp nála voltak. Többször hangoztatta a párom, hogy neki a gyermekei az elsődlegesek, a legfontosabbak. E mellett a gyerekektől is állandóan szinte azt hallgattam egész hétvégén 5 percenként: Apa! Apa! Apa! Apa! Apa csináld ezt, apa csináld azt, de még éjjel is, ha felébredtek, őt hiányolták, hol van, hiába 12 évesek a gyerekek, az első ott töltött éjszakán is az apukának velük kellett aludni, az ő szobájukban,s ha át is osont kicsit hozzám, már keresték pár perc múlva, hova lett. Nem tudom hogy tudom ezt elfogadni hosszú távon. Mennyire lesz elfogadható hosszúságú,minőségű, ha találkozgatunk a párommal a magunkra szánt MI időnk... és ne azt érezzem, hogy egy mellékes szereplő vagyok az ő életükben, illetve azt is érezzem, hogy az apukának ÉN is fontos vagyok érzelmileg, nemcsak a gyerekek pusztán, s engem nem csak a szexuális igényeinek kielégítésére fogadott fel maga mellé... össze vagyok törve, nehezen látok kiutat...nekem nincs gyerekem, az én oldalamról így ez nincs és nem is lesz viszonozva, mint amit ezen a téren ez az úr így most elém tárt, s amit így nekem el kell fogadnom... más közületek ezt hogy dolgozta fel, aki ilyen helyzetbe került, hogy sikerült beépülni egy ilyen családba, hogy minden rendben menjen, és mindenki a maga kiérdemelt helyén érezze magát, s minden minden oldalról gördülékenyen menjen hosszú távon?Eddig ez az úr lenne pedig a legtökéletesebb férfi az életemben úgy érzem, de ezt így meg hosszú távon nem tudom, hogyan lehet elfogadni, feldolgozni. Illetve egy átlagpár is hogy tudja elfogadni azt, ha gyermekei születnek, hogy az után már a párjukkal kettejükre szánt idő nagyban megváltozik, s semmi sem megy már a régi mederben? Hogy lehet a tüzet fenntartani, hogy ne hunyjon ki?