Alacsony vagy/és csúnya férfiak, hogyan fogadtátok el, hogy sosem lesz átlagos vagy egy kicsit jobb barátnőtök?

Egy szisztematikus énképromboló folyamat után tudtam beletörődni és egy nagy adat mazochista öniróniával. Igazából a tartós szüzesség megedzi az ember lelkét és kiöli belőle a szexuális vágyat, egyben elképesztő pusztítást is okoz az ember önbizalmában/személyiségében. Ma már ott tartok 26 évesen, hogy nem izgat, hogy nincs barátom, ugyanakkor egyben totálisan elszigetelődtem az emberektől, semmi barátom nincs és 0 órát dolgoztam eddig. Magyarul romokban az életem és emiatt már messze nem a barátnőhiány a legfontosabb kérdés az életemben. Az hogy a jelenlegi állapotomhoz mennyivel járult hozzá, hogy sose volt lány az életemben azt nem tudom és nekem talán ez egy komplex problémahalmaz. A párkapcsolati életemmel párhuzamosan a karrierem is romokba került. Az önkritika is sokat segített és ma már ha meglátok egy szép lányt, akkor semmi fájdalmat nem érzek, mert tudatosult bennem, hogy ő nem való hozzám, teljesen más dimenzió. Ez olyan, mint amikor meglátsz egy 150 milliós Royce-Rolls-t. Látod, hogy szép autó, de egy pillanatig se gondolsz arra, hogy neked valaha ilyened lehet és ezért a birtoklási vágynak a szikrája sem villan fel, mert annyira irreális szintet jelent. Ma már egyáltalán nem foglalkoztat a társkeresősdi téma, de ha mégis előtörne belőlem valamiféle motiváció, hogy egy barátnőt keressek magam mellé, akkor se tudnám megtenni, hogy fizikailag ne vonzódjak a másikhoz, ami más egészséges, normális magasságú és férfias pasiknak továbbra is nevetségesen alacsonyan megugorható lécnek tűnne (nekem persze nem). Viszont vagyok már annyira magányos farkas, hogy a kompromisszumkötésre ne kényszerüljek rá, mert magam is simán ellennék a továbbiakban és a másikat is becsapnám egy nyomorúságos érdekkapcsolattal.