Miért van az, hogy egyszerűen képtelen lennék magam mellé elképzelni egy barátnőt, akivel együtt vagyok?

Kész csődtomeg vagy!

Ne számíts semmi jóra a jövőd kapcsán.

"Pszichológus nem tudna segíteni. Már voltam és csak üres szavakat nyomott le."

Figyeltél te rá egyáltalán?

A kérdezőtől, és a "Randa" nevű felhasználótól kérdezném, hogy nektek egyébként van-e bármiféle orvosi papírotok arról, hogy mondjuk szociális fóbiátok van, vagy egészségügyileg alkalmatlanok vagytok bizonyos munkakörök elvégzésére, vagy bármi hasonló... Ha pedig van, kaptok-e emiatt hivatalosan bármiféle pénzbeli juttatást, amiből valami minimális módon lehet fedezni a költségeitek egy részét.

Ha ugyanis semmilyen orvosi papír nem igazolja az itt korábban leírtakat, akkor nekem van egy olyan érzésem, hogy itt a legnagyobb gátat ti magatok építitek önmagatok és a világ közé...

Illetve a kérdezőtől szeretném még megtudni, hogy ha nem is annyira jó a szeme, akkor hogyan sikerült jogosítványt szereznie...

Érdekes, hogy egymástól elszigetelten milyen hasonló sorsú emberek élnek. Te kérdező sokkal jobb helyzetben vagy, mint én. Én idősebb is vagyok nálad, bár nekem szerintem nem a kinézetemben van a probléma gyökere. Én mindig is szorongásos beteg voltam, de sokáig volt egy munkám, amivel egy kevés pénzt tudtam keresni, nem kellett sokat beszélgetni az emberekkel.

Aztán tavaly súlyos testi betegségek döntöttek ki, a munka rögtön odalett, és a szellem kiszabadult a palackból. Még ezekből a testi betegségekből sem gyógyultam meg egyértelműen, és ezek az eredeti lelki problémákkal keveredve végzetesnek bizonyultak. Azóta a félelem szinte teljesen eluralta az életemet, lelkileg lebénulva meg testileg is legyengülve vegetálok. Vannak hobbijaim, de azok itthon végezhető dolgok, ezekkel próbálom elterelni a figyelmemet a szörnyű valóságról.

Szerintem neked kérdező nincs nagy bajod, hogyha autód van. Sosem gondoltam volna, hogy szinte aranyéletnek fogom hívni azt, ami volt tavalyig. Addig kb. úgy éltem, ahogy te, csak kocsi nélkül. Most a fél életemet odaadnám azért, hogy úgy éljek, pedig még az is elviselhetetlen lenne a legtöbb embernek. Ugye, minden viszonylagos. Menj autóval ide-oda, sétálj, mást nem tudok mondani. Ha én ezeket megtehetném, összetenném a kezemet. Ami a kérdést illeti, ez azért van velünk, mert tudjuk magunkról, hogy milyenek vagyunk.