Valami elmászott bennem. Vagy normálisnak mondható? Egyáltalán érdemes foglalkozni ezzel a témával, erőltetni?

Ha annyira boldog lennel nem szuletett meg ez a kerdes. Probalod arra fogni, hogy te csak allampolgari kotelessegtudatbol teszed fel a kerdest, de 35 eves embertol ezt en nem hiszem el. A fajdalmak ellenere meg mindig hianyzik neked egy tars. Az osszetartozas iranti vagy sok ev es sok szenvedes utan is megmarad, ez termeszetes, ezert orlodsz.

Sajnalom, hogy nem ugy valaszolok a kerdesedre, ahogyan szeretned, de en biztos vagyok benne, hogy te legfeljebb elegedett vagy es orulsz a nyugalomnak, de nem vagy boldog.

Gondolod, hogy valaki azt válaszolná erre, hogy "ja, erőltesd, a nőket okádd le az első randin és aztán aki ennek ellenére veled magad, azzal legyél boldogtalan egész életedben"? Mert eléggé költői kérdésnek tűnik inkább.

Kicsit felvillantom a másik oldalt azért. Én is akkor regisztráltam fel társkeresőre, amikor már 3 éve nem volt párkapcsolatom és 34 éves nő voltam akkor. Én kivétel nélkül mindenkinek visszaírtam, többekkel komolyabb levelezést folytatva. Lett aztán egy olyan elgondolkodtató tapasztalatom, hogy a korombeli férfiak jó háromnegyede, akikkel valamilyen szinten kommunikáltam az oldalon, már rendelkezett tetemes mennyiségű frusztrációval és megkeseredettséggel. Én egy eléggé bizakodó természetű ember vagyok, s nyilván mögöttem is vannak csalódások, de azokat egyedi esetekként kezeltem eddig is, tehát ha egy szőke férfiben csalódtam, akkor nem lettem előítéletes a világ összes szőkéjével. Ehhez képest nagyon sokan indítottak nálam úgy, hogy nagyjából az első levél is már maga volt a paranoia, sütött róla, hogy teljesen frusztrált és gyanakvó az illető, kb. mintha lángszóróval menne randizni. Én ezekben az esetekben egyszerűen nem éreztem magamban az energiát, hogy lebontsam azt a falat, amit az illető maga köré épített. Ezek az emberek borzasztóan fárasztóak voltak számomra. Egyszersmind motivált, hogy megértsem, hogy miért van az, hogy az egyik ember egy tapasztalatból világraszóló kőbe vésett következtetéseket von le, a másik meg több hasonló tapasztalat után sem csinál ilyet. Most már azért van mögöttem is annyi önismereti tapasztalat, hogy lássam, hogy ez is csak az adott személytől és nagyon nem a külső körülményektől, a "csalódásoktól" függ.

Úgyhogy én is becsatlakozom azokhoz, akik önismereti terápiákat ajánlanak neked: minden a helyére kerül, ha elkezdesz komolyan foglalkozni önismerettel. Rájössz az érzéseid eredetére, napvilágra kerül a bedrótozottságod és meglátod, hogy miért találkoztál eddig "véletlenszerűen" olyan emberekkel, akik ilyen élményekkel "gazdagítottak". Ahogy a rejtett mozgatórugókra rálátsz, azok lassan megszűnnek mozgatni téged. Még egy egyszerű, pszichológus által kísért pszichoterápia is csodákra képes, teljesen visszakaphatod az önrendelkezésed és az életedet. Azt, hogy most nem állsz egészen "jelesre", a kérdésed is nyilvánvalóvá teszi. Valószínűleg el nem tudod képzelni, pedig amíg az ember nem kezd el profi segítséggel foglalkozni ezzel, addig a gyerekkorban kritika nélkül becumizott minták szerint él, gondolatai, érzései nagyjából egyáltalán nem a sajátjai, hanem az őt körülvevő gyermekkori környezetből zsigeri szinten átvett sablonok. Sose késő és nagy megkönnyebbülés megszabadulni ezektől akár 30-40-50 éves fejjel is, minél korábban kezded, annál többet nyersz. Ellenkező esetben pedig a saját frusztrációid felemésztenek idővel és csak egyre besavanyodottabb leszel, ami szerintem önkínzás, meg egy olyan reális veszélye is van, hogy minél megkeseredettebb vagy, annál kevésbé kapcsolódsz emberekhez és egyre kevesebb így a visszajelzés, tükör, objektivitás, viszonyítási pont is is. Így aztán egyre jobban befordul az agyad és egy befordult agynak már gyerekjáték a teljes becsavarodás. Szóval ha javasolhatom, ne erre a gyorsvonatra szállj fel, hanem inkább egy alapos vezetett önismereti személyre.