Valami elmászott bennem. Vagy normálisnak mondható? Egyáltalán érdemes foglalkozni ezzel a témával, erőltetni?

35 éves férfi vagyok. közel 3 éve ért véget az utolsó (10 éves) kapcsolatom. A kapcsolat utolsó fél évében nagyon nehéz volt: mint ember, mint férfi, nagyon sok sértést és megalázást kaptam, egy olyantól akire ezek miatt rá sem ismertem (házasság előtt). Ezt tovább nem részletezném... a szétválás is hasonlóképpen ment - anyagi viták, zsarolás, fenyegetés a másik család részéről. Kb egy évre a szétválás után derült ki, hogy egy közös ismerőssel már évek óta aktívan csalt, amiről az egész családja tudott és támogatta őt ebben - ezt sem részletezném tovább (az őt megelőző ex is félrelépett).

Egy idő elteltével próbáltam kapcsolatot építeni mással - őszintén, de folyamatosan ezt kaptam: kedves vagy, odaadó és jószívű, de többet nem akarok tőled...nagyon sokat, egészen annyit kaptam ebből, hogy elegem lett belőle. Próbáltam társkeresőket is - azt hiszem felállítottam a negatív rekordot - 6 hónap alatt 0 randi, és kb 60 kapcsolatfelvételből 0 visszajelzés.

Na itt jön az, hogy... lassan elkezdtem menekülni az emberi kapcsolatok elöl. Jelenleg, amikor olyan társaságban vagyok, hogy ott van egy nő, akkor elfog az idegesség...és egyfajta düh, undor. Pár percnél tovább nem bírom elviselni. Az utcán egyáltalán nem nézek meg nőket, nem is érdekelnek...és ismerősök szerint annyira elutasítóan és ellenségesen viselkedek a nőkkel, hogy már sok. Ez nem csillapodik az évek múltán, hanem erősödik. Nem tudom elképzelni, hogy valaha is kapcsolatba lépjek (tudom, hogy sosem bíznék meg), mert csak az időmet lopnák el a maradék életemből. Már a barátaimat is kezdem elveszíteni, hisz nekik van kapcsolatuk, én kiegészítő tevékenységként csak sportolok - ez lett az életem (ezt meg nem csinálja velem senki a barátok közül, mert sikerült extrémbe átesni). A fura, hogy így vagyok boldog - és tényleg az vagyok. Nincs helye benne újra egy exnek.

Kérdés: Érdemes a társadalmi elvárások miatt kapcsolatot erőltetni annak ellenére, hogy undorodom a gondolatától is, és annak ellenére, hogy tényleg így találtam meg a boldogságot?