Ti hogyan ismerkedtetek meg a szerelmetekkel?

Volt ilyen is, olyan is.

Az előző párommal például tipikus sorsszerű találkozás és első látásra szerelem volt. Így jártam anyátokkal sorozathoz hasonló stílus kb. Ahogy ismerkedtünk kiderült, hogy rengetegszer voltunk már ugyan ott, ugyan akkor, de sosem találkoztunk. Érzésre pedig ilyen megmagyarázhatatlan dolog volt. Egyszerre léptünk, nem kellett senkinek sem kezdeményezni.

A mostani párommal is vannak ilyen "sorsszerű" dolgok, de közel sem ennyire. Például az ő vezetékneve nagyon hasonlít az én keresztnevemre, szóval mindkettőnket hasonlóan becéznek. De itt inkább az a megmagyarázhatatlan, hogy koppra ugyan az az ember vagyunk. A véleményünk, a hozzáállásunk, a személyiségünk, mit szeretünk és mit nem stb. A közös hang ezekből adódan nagyon hamar megvolt, de nehezen lett belőle kapcsolat. Ő nagyon szerette volna már az elejétől, nekem több idő kellett, hogy halálosan szerelmes legyek. Érzésre meg ez a "minden összeáll". Annyira könnyű és tökéletes vele minden 5 év után is. Egyébként ha ez számít az előző páromat buliban, a mostanit egy közös rendezvény szervezése miatt ismertem meg egyetemen.

Mennyire volt sorsszerű?

Bár sem vallásos nem vagyok, sem a sorsban nem hiszek, a találkozásunkra abszolút azt tudom mondani, hogy a véletlenek olyan tömörülése volt, amit egyszerűen nem tudok másképp magyarázni. Ő éppen szingli volt, egy közös barátunk hívta meg egy eseményre azzal a szándékkal, hogy majd jól összeismerkedik az egyik barátnőmmel. Annyira nem volt kedve menni, de így az utolsó pillanatban amolyan "mit veszíthetek" hozzáállással végül elment. Én nem voltam szingli, úgy volt, hogy az egész hétvégét a pasimnál töltöm, de összevesztünk ezért reggel hazaindultam tőle, csak az a bizonyos közös barát rákérdezett, hogy nincs-e kedvem velük részt venni a banzájon, és minthogy jobb dolgom nem volt, hát irányt változtattam. Így találkoztunk, a véletlenek és váratlan döntések halmazának köszönhetően. A közös barátunk egyébként korábban vagy millió olyan rendezvényt szervezett, ahova mindketten hivatalosak voltunk, csak vagy egyikünk, vagy másikunk mindig lemondta. Akkor találkoztunk először, a társaságban már rajtunk kívül mindenki ismerte egymást.

Ki lépett először?

Közösen lépegettünk, nem tudnám megmondani, melyikünk tette meg az első igazán hatásos lépést. Az este folyamán csak úgy összegabalyodtunk, nem tudtunk elszakadni, folyton egymással lógtunk. Végül én voltam az, aki megkérdezte tőle, hogy nem akar-e elhívni randizni :D

Szerelem volt első látásra?

Azt mondanám, hogy igen. Bár nem voltam szingli, de igazán nagy hatással volt rám, másnap el is mondtam az akkori pasimnak és szakítottam vele, mondván, hogy ha valaki, akit egy este óta ismerek csak, ennyire a bőröm alá férkőzik, ott semmi értelme nekem mással kapcsolatot megjátszani. Folyton rá gondoltam, hozzá vágytam, vártam, mikor tudunk végre megint beszélni, ilyet még soha azelőtt nem éreztem.

Mi fogott meg a másikban?

Minden :) A humora, leginkább. Engem nem könnyű megnevettetni, nagyon kifacsart humorom van, ő mégis zsigerből ráérzett arra, mi nevettet meg, az első pillanattól kezdve folyton mosolyra késztet. Azt már meg sem említem, hogy nagyon egy húron pendülünk, gyakorlatilag ugyanaz az ember, mint én, csak férfiban (és pár évvel idősebben). Ugyanúgy gondolkodunk, ugyanazt akarjuk az élettől és egymástól, ugyanolyan az ízlésünk, vele együtt lenni gyakorlatilag nem kerül több energiabefektetésbe, mintha magamban élnék.

És mindez már egyértelmű volt a bemutatkozást követő fél órán belül.

Azóta eltelt 6 év, már összeházasodtunk, most próbálkozunk az első babával, és soha ilyen boldog és elégedett nem voltam, mint most :) Őszintén ezt kívánom mindenkinek, mert úgy gondolom, hogy ez az érzés, amikor biztosan tudod, hogy Ő az "igazi", a másik feled, a lelki társad az egy utánozhatatlan bizalmat, nyugalmat és elégedettséget hoz az életedbe, ami biztos pontként szolgál a legnehezebb időszakokban is, és mindig kisegít ha szükséged van rá.

Hazaköltöztem a volt pasimtól a szülői házba, ahol nem volt internet (később lett).

Egy ideig egy helyre jártam netezni, ahol 100 ft volt 1 óra. Ezen a helyen volt ő rendszergazda.Elég régi gépek voltak, sokszor kellett neki szólni, hogy valami gáz van éppen.

Az első találkozásunkkor épp nagyon csini voltam, mert utána barátnős buliba mentem :)

Párszor jártam oda, mindig beszélgettünk pár szót. Aztán egyszer csak elhívott randira :)

Bevallom őszintén, az első pár alkalommal nem tetszett, mint pasi. De ahogy jobban megismertem, megtetszett a humora, aztán szépen lassan minden. Egyszer csak azt vettem észre, hogy hiányzik.

Igazából már nem vagyunk együtt. Talán életem egyik legrosszabb döntése volt kidobni őt. Azóta sem találom a helyem. Ha vele maradtam volna, most már a felesége lennék és lenne gyerekünk :)

Ez de jó kérdés! Iszonyú jó olvasgatni a történeteket!

Az első barátommal nagyon-nagyon-nagyon sorsszerű, megmagyarázhatatlan véletlenek sokasága miatt találkoztunk, és csodálatos szerelem volt.

Kiskoromban nagyon sokat voltam nagymamámnál, aki társasházban lakott. Az egyik szomszédban volt egy testvérpár, az idősebbik nagyjából velem egykorú fiú volt, sokat játszottunk együtt a kertben, ennek a fiúnak a neve legyen Barna.

Nagymamám elköltözött. Eltelt 6-7 év, már gimis voltam, 15 éves. Játszottam az iskolai darabban, aminek a plakátján ott virított az arcom, és a nevem. Aznap volt nálunk valamilyen versmondó verseny döntője, amin nem tudtam részt venni, mert más dolgom volt, nem is indultam rajta.

Már régóta gondolkoztam, hogy de jó lenne, ha nekem is lennének gyerekkori barátaim, irigyeltem a nagyobbakat, akik eljárkáltak bandázni.

Bejelölt facebookok egy ismeretlen fazon, de nem jelöltem vissza, nem tudtam ki az. Másnap meséltem a társulatban, hogy milyen hülye emberek vannak, akik bejelölgetnek embereket... Aztán rákérdeztem, hogy milyen volt a versmondó. Aztán az egyik színész társam /aki az akkori nagy plátói szerelmem volt/ mondta, hogy összehaverkodott az egyik sráccal, aki indult a versenyen, és azt mondta, ismer engem, az anyukája felismerte az arcomat, és a nevemet a plakátunkon, elvileg gyerekként együtt játszottunk a homokozóban... Igen, ő volt Barna.

Vissza is jelöltem, elkezdtünk dumálni, találkoztunk is, kiderült, hogy apukáink ugyanott dolgoznak... Elhívott, hogy menjek majd velük valamikor, a barátaival zenélnek otthon, ha van kedvem, csaklakozzak. Akkor ismertem meg Barna legjobb barátját, Benit.

Első látásra szerelem volt a részemről. A szemei fogtak meg, és a visszafogott viselkedése, az, ahogyan látta világot, a művész lelke, az optimizmusa, és brutális kitartása. Nagyon jó kapcsolatunk volt, még most visszanézve is, de sajnos az élet csúnyán közbeszólt.

Eltelt ismét 6 év, én azóta is zenélek.

Elmentem annak a magyar zenekarnak a koncertjére, akinek az énekesnője a példaképem. Nem nagyon beszéltem senkivel, gondoltam úgy is lesz lent ismerős, akivel majd dumálgathatok. Így is lett. Az egyik szintén zenész haverommal dumáltunk, amikor odalépett hozzánk egy kedves úriember nagy vigyorral, sörrel a kezében, és köszöntötte a haveromat, mint régi ismerősét. Azonnal megtaláltuk a közös hangot, bár nem volt nehéz, mert mind a kettőnknek ilyen a természete, ráadásul adott volt a közös érdeklődés. Nagyon jól sikerült az este, a sráccal fel is vettük a kontaktot, bár már akkor leszögeztem neki, hogy nem nagyon szeretnék 'úgy' ismerkedni.

Aztán elkezdtünk egy társaságban mozogni... Egyre többet beszélgettünk... És elég hamar ráeszméltem, hogy furcsán érzem magam a társaságában... Nem csak szimplán furcsán, hanem furcsán jól, amit nem nagyon éreztem soha ez előtt. Kicsit csiklandós, de közben meg annyira természetes, mert minden ment magától, semmit nem kellett erőltetni, vagy megmagyarázni.

Mondhatni ő lépett először, de szépen lassan alakult ki minden, magától.

A személyisége fogott meg leginkább, a pozitivitása, hogy folyton mosolyog, hogy mindenkiben a jót látja, végtelen jó ember, mindig jót cselekszik. Hogy alázatos, hogy iszonyatosan intelligens, vicces. Nem tudom még, hogy biztosan kimondhatom-e, hogy olyan, mint én, csak idősebb férfi verzióban, mert ahhoz évek fognak kelleni, ha most úgy is érzem. Az biztos, hogy mindig egy olyan embert képzeltem magam mellé, aki olyan, mint ő, akire ezen tulajdonságok miatt fel tudok nézni, akit tudok tisztelni, és szeretni.

Internetes társkeresőn ismerkedtünk meg.

Mennyire volt sorsszerű?

Én úgy gondolom sok szempontból az volt, de ezt döntse el az aki elolvassa a sztorit. Adott az internet, meg a netes társkereső. Ott több ezer felhasználó, te döntöd el milyen adatot adsz meg magadról, és ha valaki ezek alapján szűrőt használ, akkor azokat a felhasználókat dobja ki a rendszer amik a megadott, paramétereknek megfelelnek.

Én nem azt a várost jelöltem meg ahol élek, hanem azt ahová iskola miatt jártam. Mivel nem volt eget verően messze a fővárostól, úgy gondoltam ennyi belefér. Megjelöltem milyen korcsoportban keresek, de csak azért mert nem gondoltam arra, hogy a saját koromnál akár 2-3 évvel fiatalabb férfit is érdekelhetek. 24 voltam, és 23-28 év közt kerestem.

-Ha a kedvesem figyelembe vette volna a korcsoportot amit megadtam, soha nem ismerkedtünk volna meg, mert ő akkor még nem töltötte be a 21. évét, csak 1,5 hónappal az után, hogy összejöttünk.

-Ha a lakóhelyemet adom meg, soha nem ismerkedtünk volna meg, mert nem dob ki neki a kereső.

- Ha nem vagyok kitartó, soha nem ismerkedtünk volna meg, mert én már fél éve fent voltam és ért pár csalódás, megfordult a fejemben az is, hogy törlöm magam. Ő amúgy 2 hete volt fent mikor először rám írt, mással nem is találkozott.

- Ha nekem, vagy neki másik társkeresőt dob ki a google, nem egy helyre regisztrálunk, és soha nem ismerkedtünk volna meg.

Szerencsére minden úgy alakult ahogy, megismerkedtünk, beszélgettünk, szimpatikusak voltunk egymásnak, randizni hívott, találkoztunk, összejöttünk, megvolt az eljegyzés, összeköltözés, összességében 1,5 év kapcsolat után össze is házasodtunk.:) Júniusban lesz 9 éve, hogy együtt vagyunk:)

Azt gondolom sorsszerű volt, ő kezdeményezett és írt rám először. Igen, már az első randi során egymásba szerettünk. Nem is nagyon tudtuk elengedni egymást a nap végén. Úgy elsőre 12 órásra sikeredett a randi:) Sosem éltem át korábban még hasonlót sem. Már a netes ismerkedés alatt nagyon szimpatikussá váltunk egymás számára. A találkozáskor az ölelés amit kaptam tőle, szép szeme és az aranyos mosolya fogott meg, a lénye és ahogy egyre jobban és jobban megismertem, a személyisége is. Utólag kiderült egyébként, hogy anno azt a középiskolát néztem ki először ahová ő is járt, csak az allergiám miatt végül másik mellett döntöttem.

33/N, 30/F