Akik régóta távkapcsolatban élnek! Éreztétek már, hogy kevésbé szeretitek a másikat?

Sziasztok!

2,5 éve vagyok együtt párommal, de elég messze lakunk egymástól az egyetem miatt, meg amúgy is. Egy nagyon jó internetes barátságból szövődött a szerelem nálunk, és már a legelején is távkapcsolat volt. Így csak hétvégénként találkozunk, de van amikor hetekig nem tudunk találkozni. És ez különösebben sosem zavart, sőt igyekeztem mindig a pozitív oldalát nézni. Mindig beszélünk vagy online vagy telefonon, így nem laposodik el a kapcsolat. És nagyon szeretjük egymást, noha voltak már kisebb-nagyobb ilyen érzelmi hullámvasutak, de nem tudom ez mennyire normális. Mert valamikor azt érzem, hogy nagyon szeretem ezt az embert, és csak vele akarok lenni, de máskor pedig azt, hogy bár egy végtelen kedves és jó ember, nem illünk úgy össze. Nagyon sok közös dolgunk volt még amikor barátok voltunk, de valahogy ahogy párkapcsolat lett belőle úgy érzem megváltozott ez az egész kapcsolat, ami persze nem baj, csak más. De most is egy olyan szakasza van az életemnek, hogy 2,5 hete nem láttam, és kb decemberben tudunk majd találkozni, és úgy érzem, hogy leterhel a kapcsolat táv része, hogy nem tudunk úgy együtt lenni. De szeretem és nem akarnék vele szakítani mert minden nagyon jó köztünk, csak sokszor azt érzem, hogy ezt nehéz fenntartani. Vannak fiú barátaim, párom is ismeri őket, és sokszor úgy érzem mikor velük vagyok, hogy lehet jobban összeillenék velük. De nyilván az ember amíg nincs együtt a másikkal idealizálja azt, hogy milyen, így valójában nem hiszem, hogy bárki többet/jobbat tudna nyújtani mint akivel vagyok, csak néha azt érzem, hogy már nem tudok erre úgy gondolni mint egy kifizetődő kapcsolatra, holott nem sok negatívat tudnék vele kapcsolatban mondani, mindig csinálunk programokat találkozunk ahogy tudunk, csak valahogy a beszélgetések se olyanok már mint mondjuk egy jó barátommal, mert sokszor csak elmondjuk milyen napunk volt és kész. Kicsit most elveszettnek érzem magam, más is érzett hasonlóan?

20L