Volt már olyan párod, aki rémisztően jól megjátszotta, hogy szerelmes beléd, aztán kiderült, hogy talán mégsem igazán? Az ilyen ember mit érez? Téged kiborítana?

Alapjáraton nem tartom magam naivnak, nem dőlök be bármilyen szép szónak. Gyakran volt olyan, hogy lekoptattam valakit, mert éreztem a szavain, testbeszédén, hogy nem őszinte.

Olyan barátom volt, aki megszállottan érdeklődött irántam, őszintén kedvesnek tűnt, sosem ismertem olyan embert, mint ő. Nagyon nyíltan beszélt bármiről, érezhető volt, hogy jól érzi magát velem, kötődik hozzám, meg én is hozzá.

Talán távkapcsolati okokból, de végül szakítás lett a vége. Utólag úgy könyvelte el az egészet, mintha sosem illettünk volna össze. Őszintén szólva nem a szakítás zavart a legjobban, többnyire elfogadom, hogy nem akarta folytatni. Viszont elég zavaros, ellenmondásos megnyilvánulásai voltak, amit nem tudok hova tenni.

Ritkán érzem úgy, hogy kötődni akarok valakihez, de vele igazán úgy éreztem a megnyilvánulásaiból, hogy jelent valamit a kapcsolat.

Az a kérdés motoszkált bennem, hogy lehetséges lehet, hogy csupán távkapcsolati okokból ment tönkre az egész? Illetve ha annyira szeret valakit, akkor miért volt olyan negatív utólag?

Lehetséges, hogy elmúlt a "rózsaszín köd", bár nem értem, hogy működnek a kapcsolatok, mennyi idő után állíthatom egy emberről, hogy tényleg szeret, nem csak beképzeli.

A kérdés nem rám vonatkozik, szívesen meghallgatok személyes történeteket, ha volt hasonló tapasztalatod. Te hogyan viszonyulsz az ilyen csalódásokhoz?