Irigylem mások boldogságát?

Én vagyok a legidősebb az egyetemi csoportban a magam 23 évével, a többi lány, fiú 17-19 éves.

A napokban szemet szúrt, hogy az egyik fiú és lány, akik addig nem ismerték egymást, elkezdtek barátkozni, majd kb összejöttek (vagy ha még nem, egyértelmű, hogy fognak).

Ma, amikor láttam őket együtt nevetgélni, kicsit megfájdult a szívem, hogy de szívesen újraélném én is ezt a kezdeti megismerkedős, randizós időszakot.

4 éve vagyunk együtt a férjemmel, idén házasodtunk. Nagyon szeretjük egymást, senkiért nem adnám. Megvan a varázsa annak is, hogy mi már szinte ismerjük egymás minden gondolatát, napról napra gyakrabban jön szóba a baba téma (megvárjuk, még végzek persze), én is érzem, hogy bensőségesebb a kapcsolatunk, mint mondjuk 2 éve.

Viszont úgy érzem, számomra már úgy érzem, nem sok minden maradt, amit megélhetek, hiszen már az esküvő is megvolt, egyedül még az anyaság az, ami új lesz.

Most jutott el az életem arra a pontra, hogy végre élek, nem vegetálok, és megvalásítom egy gyerekkori álmom ezzel a szakkal, ahová most járok. Megfogadtam magamnak anno, hogy 24 éves koromra rendbehozom az életem (nagyon rossz gyerek és kamaszkorom volt), és büszke vagyok magamra, hogy sikerült eddig.

Viszont néha már látom, érzem magamon, hogy az első fiatalságom letelt, már nem lány vagyok, hanem nő, és más dolgok lettek fontosak.

Viszont ahogy látom azokat, akik most élik a fiatalságukat, pici szívfájdalmat érzek, hogy de jó lenne visszamenni abba az időbe, amikor még csak randizgattunk, aztán újraélni az egészet. Mert most inkább iskola, munka, háztartás, számlák vannak napirenden, és inkább abból állnak a telefonhívások, hogy "állj meg értem munka után, el kell még mennünk bevásárolni", és nem abból "vegyél fel este valami csinosat, különleges helyre megyünk"

(Tudom, a kettő nem zárja ki egymást, de az előbbi gyakori lett, mint az utóbbi)

Rossz, ha irigylem a fiatalok boldogságát valahol?