Normális dolog, hogy az első nagy szerelmem, akivel már 5 éve szakítottunk (inkább ő szakított. ) még mindig napi szinten jelen van a fejemben?

Nem tudhatom, persze valahol mélyen szeretném, ha így lenne. De nem fogok emiatt ráírni, efelől érdeklődni és kellemetlen szituációba hozni magam...

Az az igazság, hogy sokáig képes lettem volna visszafogadni az életembe mindazok ellenére, amit csinált velem és ahogy összetörte a szívem. De innentől max. valami nagyon nyálas romantikus filmben sülhetne ki ebből bármi jó.

Lehet csak azért nem tudok túllépni rajta, mert nem volt alkalmam kiadni magamból a gondolataimat, dühömet stb. neki, miközben ő vígan továbblépett 2 hét után, mintha meg se történtem volna és éli boldogan életét. Meg nyilván mindenki egójában nagy kárt tesz, ha nem elég jó valakinek és akkor jönnek a belső marcangolások, hogy de mi a fene baj van velem, mi az, hogy a másik lány jobb, mint én és szeretnénk bebizonyítani, hogy márpedig mi is érünk annyit, sőt még többet is, és azt akarjuk, hogy erre rájöjjön a másik is. Hogy ezt bizony elcseszte és bánja, hogy hagyott kicsúszni a keze közül...

De ezt már nem fog megtörténni valószínűleg. :)