Normális, hogy ennyi év után így felkavart az első szerelmemmel való találkozás?

13 évesen a szüleim átirattak egy másik iskolába, ahol már az első napon sikerült belezúgnom a suli "szépfiújába". Pechemre pont az osztálytársam és a következő 2 évben a padtársam is lett. Egyszerre volt a pokol és menyország nekem az a két év.Nagyon rossz volt nap, mint nap látni, hogy a legmenőbb és legszebb lányok odáig vannak érte, és hogy mennyire élvezi ő ezt. Mégis mindennap csak azért érte meg felébredni, hogy láthassam azt az iszonyatosan édes mosolyát, hogy hallhassam a nevetését és az irtó béna, de mégis nagyon cuki beszólásait, az illatáról nem is beszélve. Nekem szerelem volt első látásra, de ő nem igazán foglalkozott velem. Aztán egy évvel később néha félig-meddig bepróbálkozott, volt egy rém cikis randink is, de sose volt komoly dolog köztünk.Elvileg barátok voltunk, de ahogy vége lett az általános iskolának minden kapcsolat megszakadt köztünk, max fészen írtunk névnap/szülinap köszöntést egymásnak.

Néhány évre rá egy régi jó barátja mondta el, hogy ő legalább annyira belém volt esve, mint én belé és, hogy mennyire bénák (de inkabb gyerekek) voltunk ezzel a "macska-eger játékkal". Akkor már kb.5 éve nem láttam, nem is hallottam róla, de azért jól esett, hogy annyi menő és szép lány között mégsem voltam közömbös neki.

Ma már komoly és nagyon boldog kapcsolatban élek, a barátommal képzelem el a jövőmet, de tegnap véletlenül összefutottam ezzel a sráccal. Ugyanazt éreztem, mint 9 évvel ez előtt, 13 éves fejjel a suli folyosóján amikor megláttam.A szivem a torkomban dobogott, szerintem még levegőt is elfelejtettem venni, egyszerűen leírhatatlan érzés volt.Mintha semmit se változtunk volna és még mindig azok a buta kisgyerekek lennénk.Csak pár szót beszéltünk, de azóta is csak rá tudok gondolni, aludni sem tudtam éjjel. Szörnyen érzem magam. Tudtam, hogy sosem zártam le magamban teljesen azt a szerelmet, mert ha megkéredzik milyen az ideálom egyből az ő külsője jut eszembe, ha meghallom a kedvenc focicsapata nevét akaratlanul is elmosolyodom, sok zenéről még most is ő jut az eszembe és mai napig érzem néha az illatát (vagy beképzelem?), de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz egyszer őt újra látni.

Nyugtassatok meg, hogy mással is volt már ilyen és normális dolog! Hogy nem velem van a baj, amiért nem tudom túltenni magam normálisan a "gyerekszerelmem"en.