Felnőtt férfiaknak volt már olyan kapcsolatunk, amelyben az elején a nő bizonyos tulajdonságokért megszerette, amelyet a végén megutált, ki akarta forgatni önmagából? Illetve volt-e olyan, hogy egy nő mindenben meg akarta változtatni?

Voltam én hasonlóban. A (volt)-barátnőmnek nagyon tetszett, hogy olyan társasági, nyílt ember vagyok, könnyen dumálok új emberekkel, jól szót értek a lányokkal (is), szeretek folyton pörögni, és hogy szabadelvű vagyok. Majd egy idő után idegesítette, mert ez féltékenységnek adott táptalajt. Átalakult bennem idővel ez, és majd az lett a baj, hogy de akkor most...

Egy-két dolog volt, amiben meg akart megváltoztatni: egy idő után lassan "behúztam a farkam" a fentiek miatt, azt hittük, "fejlődök", "felnövök", közben csak mássá kezdtem válni, mint aki vagyok, és idővel a sok munka miatt is mikor szabad időm volt, szerettem volna otthon is lenni kicsit, mikor vele, mikor csak magamban, de ő minden áron akart cibálni mindenhová, amihez nekem nem mindig volt kedvem. Ez még érthető valamilyen szinten részéről, (inkább a móddal volt a baj) de érzelmi szinten teljesen azt éreztem, hogy folyton baja van velem, hogy én miért így állok hozzá, és miért nem másképp érzek, és hogy nekem ez, meg az úgy kéne magától értetődő legyen, ahogy ő azt épp normálisnak képzeli, és valahogy nem is a tulajdonságaimat, de az érzelmi világomat, a hozzáállásomat szerette volna mindenáron átformálni, persze a legjobb szándékkal amúgy.

Nem hibáztatom, sajnos mindkettőnknek köszönhető, hogy végül oda jutottunk, hogy lényegében érzelmileg megfojtottuk egymást (főleg ő engem, én pedig keserűséget okoztam neki, hogy nem tudtam olyan lenni, aki boldoggá teszi őt azzal, hogy olyan, amilyen, noha állítólag ő elfogadott engem olyannak, amilyen vagyok). Annyira feszültség lett közöttünk egy idő után, hogy néhányszor a "szakadék szélére" kerültünk, végül nemrég szakítás lett belőle, mert azt éreztem, hogy nem tudjuk soha feloldani az ezekből származó feszültségeket, egyszerűen elfogyott belőlem a hajlandóság, pedig a paradoxon az, hogy amúgy annyira jó párkapcsolatnak láttam akkor is, most is - ezt a témát leszámítva - hogy rengeteg ember álmodik arról, hogy úgy éljen a párjával, mint mi, és hogy olyan ember lehessen mellette, mint ő.

Most már másképp látom, és már átlátom, mit csinálnék másképp, hogy jól működjön, és megvolna az eltökéltség is bennem, hogy kikalapáljuk ezt... De ha akkor benne maradok a kapcsolatban, ugyan ott lennénk most is.

Az volt a vége, hogy szerinte nekem az nem tetszett, hogy ő annyira szeretett engem... Miután szakítottunk, találkoztunk, és úgy zokogtunk egymás vállán, mint két kisgyerek, mert szerettük egymást a magunk módján, de hogy miért nem voltunk képesek idejében felnőttként szembenézni azokkal a sérelmekkel, nemtetszésekkel, amik végül annyira összegyűltek, hogy a végére ez lett, pedig ha időben őszintén szembenézünk ezzel, akkor szépen helyre lehetett volna hozni, mert mindketten akartuk.