A nagy korkülönbségből adódóan mindenről le kell mondanom?

A történetem bonyolult, de próbálom rövidre fogni.

28 éves nő vagyok.

1 éve vagyok egy viszonylag nagy nevű cégnél, mint közalkalmazott. Szeretem a munkám, sokat kell foglalkozni emberekkel, sokat vagyok emberek közt. (Recepciós)

Mikor oda kerültem, rá pár hónapra egyik munkatársam egyre csak sűrűbben lejött hozzám. Csapta nekem a szelet, de a 17 év korkülönbségből adódóan nem akartam foglalkozni vele különösebben. Elvált, külön él, tipikus hétvégi apuka.

Addig-addig rágta a fülemet, mígnem randizni nem kezdtünk. Gondoltam, azaz gondoltuk, jól érezzük magunkat párszor és kész. Ő is egy nagy csalódáson volt túl, ahogy én is. Korát meghazudtoló, intelligens, ápolt, igényes, sármos férfias férfit kell elképzelni személye alatt. Ez a "viszony" tart 4 hónapja. Titkon találkozunk, kb heti 3 alkalommal pár órára felmegyek hozzá, csak késő esténként, mert nekem is lehetetlen a beosztásom, illetve ő még 16 óra után is otthon, másodállásban késő estig tanít, mert pedagógus végzettsége is van többek közt.

Leszögezném nincs apakomplexusom.

Ugyanakkor néha kiütközik a 17 év. Heves természetű, makacs hangulatember. A kémia meg van köztünk, való igaz ez úgy indult, hogy jól érezzük egymást, de nekem korlátoznom kell egy ideje az érzelmeimet, mert sokszor megbánt, rettentően féltékeny. Nem mondom, hogy nem érdeklem, mert akkor hazudok, de érezhetően nem szerelmes és ezt tegnap este meg is mondta. Valahogy nem tudok ezzel a ténnyel megbarátkozni. Talán túlzás, de a magam részéről igyekszem megfelelni, mindent megadni neki. Sokszor nem látja be, mennyit tűrök, mennyi áldozatot hozok. Alkalmazkodom. Hozzá.

Mondanom sem kell, a gyerek téma is szóba jön olykor, neki van kettő is. Ha reálisan gondolkodom, miért vállalna ennyi idősen még egy harmadikat be..?

Ha előhozom némelyik témát, hogy mégis hogyan tovább a jövőt illetően... akkor én vagyok a rossz, mert nem tudok a pillanatnak élni. Ne tervezzek, minek? Szerinte..

Így nem tudok rá koncentrálni, nem vállaljuk fel egymást, ki tudja meddig, gyakorlatilag a közös gyerekről mondjak le...bár nem mondta ki, borítékolható. Ráadásul nem szerelmes. Szerintem igenis fontos a szerelem. Üresnek érzem így az egészet. Ha eddig nem tudott megszeretni, ezután sem fog. Fontos vagyok neki, szeret mint embert, hiányoznék neki, szexuális értelemben imád engem.. de a lényeg a szikra hiányzik. Nekem több igényem van. Nem anyagiakra gondolok, sem gyertyafényes vacsorákra, rózsával. Több közös eltöltött időre, törődésre, egymás jobban megismerésére lenne szükségem. Egy ideig azt éreztem, bele fogok szeretni és sikerült volna, de a folytonos bizalmatlanság, féltékenység, a kettőnkhöz való hozzáállása mindent kiírt belőlem.

Napok óta őrlődöm, mit tegyek. Szeretnék szerelmes lenni belé, de így nem fogok. Ha ennyire nem számítok semmit. Elvárná, hogy ezt így fogadjam el. Attól tartok nem fog menni.

Mit javasoltok? Ennyire halott ügy ez az egész valóban?

Mit rontottam el? Hogyan álljak hozzá? Ehhez az egészhez?

Amíg meg nem ismertem, jól elvoltam egymagam szingliként. Mára elképzelni nem tudom nélküle. Nekem Ő hiányozna.. nagyon...

Köszönöm előre is, ha valaki előítélet nélkül tud véleményt írni!