Hogy lehet ennyire szánalmas az ember? (Magamból kiindulva)

Leírnék egy furcsa történetet. Hosszú lesz, rövidebben nem tudom sajnos kifejteni de remélem lesz akit érdekel és elolvassa.

20 éves lány vagyok, sosem erőlködtem hogy legyen párom, nem jövök össze senkivel sem csak úgy, és már régóta nem találkoztam olyannal aki tényleg igazán megfogott volna. Mintha egész életem során találkoztam volna olyannal... pont erről szeretnék beszélni. Rengeteget beszélgetek fiúkkal, mondhatni lány barátaim szinte nincsenek is, valamiért a fiúkkal jobban el tudok beszélgetni, ezért a fiúk nagy részére már nem is úgy tekintek hogy "igen, vele pl. összejöhetnék" hanem mint emberre.

Bár nemrég volt egy korszak az életemben, amikor sajnos munkahelyeket váltottam munkahelyek után és volt szerencsém sok embert megismerni. Megismertem egy fiút. Nem érdekelt eleinte, még néhány gondolat erejéig sem. Majd telt az idő és valami hirtelen megváltozott. Tényleg egyik pillanatról a másikra. Ezidáig szinte észre se vettem a létezését. Majd egy este, mint munkatársak többen összegyűltünk iszogatni, és amikor koccintottunk azt mondta, hogy "a szemembe". És mélyen egymásra néztünk és onnantól kezdve nem tudom mi történt velem, szép fokozatosan el kezdtem rajta kattogni. Helyes gyerek volt, persze észre vettem hogy helyes, de nem foglalkoztatott. Valamiért mindig is úgy éreztem, meg úgy viselkedett, mintha bejönnék neki de még se voltam benne biztos. Én is így viselkedtem. Végül, ahogy egyre többet figyeltem őt, már szinte majdnem szerelmes lettem belé. Rengeteg szituáció volt, és rengeteg olyan dolgot mondott amit sehogy máshogy nem tudtam értelmezni, csak hogy tetszettem neki. Végül már rajtam is látszott. Volt egy este amikor egymás mellett aludtunk, amire ő kért meg. De a szó szoros értelmében semmi sem történt. Nem értünk egymáshoz. Kirúgtak a munkahelyről. Megkérdezte hogy találkozunk-e még? Azt mondtam, hogy persze. Párszor még sikerült összefutnunk, de nem önszántunkból. (Közös baráti társaság) Hirtelen levegőnek nézett. Majd végleg el váltak útjaink. Mondom oké, nem érdekel. Rosszul esett de tudtam hogy nincs más ésszerű választás mint elfelejteni. Új munkahely, új emberek. Ismét megismertem egy fiút. Nos ő sokkal szókimondóbb és felületesebb személyiség volt. Eleinte amikor ez a fiú nyomult rám, csak az előző foglalkoztatott. Azt gondoltam ez a gyerek valójában a nyomába se ér, meg hogy bárcsak jobban megismerhettem volna... Majd telt az idő és elfelejtettem. Egyik sem érdekelt igazán, tényleg. De ahogy egyre többet voltam ezzel a másik fiúval, egyre inkább megismertük egymást, valami meg fogott benne és eljutottunk a csókig, majd majdnem le is feküdtünk csak én nem akartam. Ez 1,5 hónapig tartott majd elmentem a munkahelyről és el is utaztam. Olyanokkal akart marasztalni hogy költözzek hozzá stb. akkor már tényleg nagyon kedveltem és képes voltam sírni is miatta. Ezután bár távol voltunk egymástól még tartottuk a kapcsolatot, én szinte már ott tartottam hogy szeretem őt valahogy, de tudtam hogy nem szerelemből és valójában erőltettem ezt az egész érzést. Csak szeretni akartam valakit, mert már nagyon régóta nem voltam rá képes. Lassan elhidegültünk és kb. másfél hónapig nem beszéltünk, de én rengeteget gondoltam rá. Majd nem olyan rég, körülbelül egy hónapja elkezdett írogatni. Tehát tartjuk a kapcsolatot, azt írta hogy hiányzok neki és megállapodtunk annyiban hogy "majd" találkozunk. Nos, én állandóan csak rá gondoltam és arra vágytam hogy vele legyek. Teljesen ezidáig. Mert most este felmentem Facebookra és az akivel először megismerkedtem bejelölt ismerősnek. Először fel sem ismertem, mondom "na ez meg ki?" aztán hirtelen megemelkedett a vérnyomásom. Hogy a fenébe jutottam eszébe 4 hónap után? Azóta nem találkoztunk és nem beszéltünk. Nem hiszem hogy csak úgy gyűjti az ismerőseit, mert összesen csak 100 valahány ismerőse van meg nem igazán él Facebookon.

DE IGAZÁBÓL MINDEZ, TELJESEN MELLÉKES.

Ezután ami a gondolataimat illeti, második fiú szelektálva, és visszaemlékezés. Akaratlanul is elkezdett pörögni bennem a film, ezért se tudok aludni és írom ezt a hülyeséget. Tehát most hirtelen rájöttem, hogy ha vele összejöhetnék, engem a másik fiú teljesen egészében hidegen hagyna, akiről eddig azt hittem hogy talán még szerelmes is vagyok belé, meg annyira hiányzik stb. Hát sajnos nem. Ő csak egy pótlék volt. Egy pótlék, mert annyira akartam szeretni valakit, mert annyira akartam valakit magam mellé. Emberek, szerintetek hányan élhetünk így párkapcsolatban? Hány pótlékot tartanak maguk mellet az emberek mit sem tudva róla? Szánalmasnak érzem magam. Úgy érzem ki veszett belőlem a gyermeki rajongás ahogy nőttem, még gyerekként képes voltam szeretni, plátóian és teljesen őszintén magamat feladva, mindent feladva valakiért. De már nem tudok rajongani. Úgy érzem már nincs idő rajongani. Úgy érzem, már csak arra van idő hogy találjak valakit akivel nem rossz lenni, és a személye elég jó arra hogy vele együtt legyek, de nem az akiért valami természet feletti mód rajongani tudok, nem az akiért az életemet is eldobnám, mint fiatalabbként. Most hogy előkerült az első fiú, aki tényleg egy olyan srác akiért tudnék rajongani, a második már teljesen hidegen hagyott, pedig ez eddig fordítva volt. Vajon van-e olyan srác aki még az elsőnél is jobb lenne számomra? Pont ez az a kérdés, ami annyira fájdalmas. Mert sohasem tudhatjuk. Erre jutottam, mindezek után.

Ki mit gondol? Van aki hasonlóan érzi?