Már tényleg semmi esélyem?

Mindig is, Szerettem volna az egész létezésemet, az énemet arra fordítani, hogy másoknak jobb legyen. Adni, mert úgy gondoltam, csak erre vagyok jó. 30 éves férfi vagyok. Már 9 komolynak számító kapcsolatban éltem. Dolgozom és mindig is dolgoztam, már 14 éves kortól. Nem olyan családba születtem ahol huszonéves koromra mindent a seggem alá tettek. Minden tőlem telhetőt, mint emberileg,(állítólag ezzel sosem volt baj), mint anyagiakban is megtettem. Sőt még annál többet is. S most nem csak, hogy egyedül, de még eladósodva is, a szüleimhez kényszerültem visszaköltözni. A probléma forrása most is az volt, hogy az igények nem álltak egy irányba a lehetőségekkel, de amit csak lehet megtettem, és végül még sem kellettem. Körülöttem sajnos nincs akivel erről érdemben beszélgethetnék erről.Mert vagy egyedül van mint én, és pesszimistává változott, vagy úgy éli már társas/családi életét, és optimistán biztat, hogy a lapátot is csak hírből ismeri, mert mire megmutattam neki, hogy hogyan kell fogni, addigra megcsináltam neki azt amit kellett, persze nem mindig csak szivességből. Szóval tényleg ilyen a világ? Már csak akkor fognak engem is szeretni, ha multimilliárdos leszek? Ma már nem lehet olyan társat lelni sehol, hogy úgy állna hozzá, hogy kéz a kézben megoldást találunk?