Mit gondolnál, ha 30 fölött értenéd meg, hogy 17 évesen kaptál olyan szerelmi sérüléseket, amiket egy bő évtizedig hordoztál és emiatt lettél áldozat utána több szerelemben, munkahelyi és emberi kapcsoltokban?

Azt gondolnám, hogy menj még egy picit visszább! Az emberek személyisége, párkapcsolati képessége ugyanis kora gyerekkorban alakul ki. A 17 éves kori csalódás már ennek a TÜNETE, és nem az oka.

Pszichológus tud segíteni feldolgozni és újratanulni a kapcsolathoz szükséges kompetenciákat.

Csalódnék magamban, hogy ennyi önismeret sem szorult belém, és csak 30+ éves koromban tudok túllépni egy gyerekkori csalódáson.

Nyilván ha az akkori szerelmem váratlanul elhalálozik, akkor az megvisel, de ezt leszámítva igen kevés olyan dolgot tudok mondani, amire nem élne a fenti radikális véleményem.

Azt, hogy későn érő vagyok, és még mindig nem nőttem fel igazán.

Én kb. 24 évesen jutottam ide, és kb. 26 éves koromra tettem túl magam rajta. Az élet megy tovább, fogadd el. El se tudod képzelni, hány embernek volt sz@.r gyerekkora meg sérülésekkel teli kamaszkora, mégis élnek, virulnak, dolgoznak, küzdenek, és haladnak előre. Tegyél Te is így, hidd el, sokkal jobb, mint a sebeidet nyalogatni, és beleragadni a sz@.rba.

Én 14 se voltam... Igaz erre nem 30 fölött jöttem rá hogy ez lehet az alap probléma, ezt szinte mindig is tudtam, csak máig nem tudok normális párkopcsolatban élni. Hiába próbálok ez ellen tenni, valahogy sose sikerül.

Persze lehet hogy a dolgok még ennél is régebbiek, hiszen abba a "kapcsolatba" is belementem, pedig tudtam hogy nem lesz jó vége. (szex egy harminc évessel)

31n