Egyedülálló anyák, mennyi idő után bíznátok meg újdonsült szerelmetekben, és ő ezt mivel tudná elősegíteni?

Testverem egyedulallo anyuka volt sokaig, hat ahogy eszre vettem kell nekik bizonygatni a biytonsagot, szeretet torodes.

Es azert a legnagyobb reszben ha kissebb meg a gyerek, hogy vele is el tudsz lenni.

Először is: ha valakivel randizni kezdek, akkor a nőt lássa bennem, ne az anyát, és örüljön neki, hogy egyedülálló vagyok.

Másodszor: azt bizonyítsa be, hogy nekem megfelelő partner, mindent megad, amit várok, és ő is megtalálta bennem mindazt, amit keresett. Ha mi ketten összepasszolunk, akkor minden más megoldható, többek közt az is, hogy elfogadják egymást a gyerekemmel.

Sosem titkoltam, mikor ismerkedtem, hogy van gyerek, sőt kettő is. De aki úgy állt hozzám, hogy "anyuka vagyok", annak fel is út, le is út. Bennem a párom a nőt lássa. Én sem az "apajelöltet/pótapukát" keresem, hanem a páromat, a hozzám illő férfit.

El kell fogadnia a tényt, hogy nem vagyok egyedül, és ha komoly lesz a dolog, akkor meg kell őket is ismernie, és el kell fogadniuk egymást.

Nekem meg el kell fogadni a tényt, hogy az én gyerekeim mindig az enyémek maradnak, és senkit nem fogok arra kötelezni, hogy nevelje őket, legyen apjuk helyett apjuk, stb. Ha ez nem jön magától, akkor amúgy is megette a fene.

Az biztos, hogy az egyedülálló anyák többsége nagy csalódáson van túl, mély sebeket kapott, elvégre akárkinek nem szül az ember gyereket, csak akiről úgy gondolja, hogy biztos a kapcsolatuk, együtt maradnak jó sokáig (ha nem is örökre). És egy ilyen kapcsolat egyszer már véget ért.

Többet kell kaparni, mire az ember úgy érzi, hogy igen, meg tud bízni a másikban, meg tud nyílni, és mindig is sokkal óvatosabb lesz. Mondhatni nem maradt az emberben naivitás.

De ez nem azért van, mert anya (is), hanem mert túlesett egy csalódáson.

Azzal tudja a másik elősegíteni a bizalmat, ha elfogadja, hogy a gyerekem tőlem függ, csak én vagyok neki, és sok esetben bizony elsőbbséget fog élvezni. (Mondjuk lázas beteg gyerek mellől az ember nem megy el randizni, bármennyire is jó lenne látni a másikat), és bebizonyítja, hogy a nőt látja: vonzódik, értékel, tud tisztelni (már csak azért is, mert egyedül gyereket nevelni komoly kihívás), és megbecsül.

Ez pontosan így van, kedves első. Viszont. Valaki nagyon belemélyed a régi csalódásba, és nem nyílik meg teljes egészében. Nem meri elmondani mit akar, mitől fél. Ugyan így jártam sajnos a volt barátnőmmel.

7 évig egymaga nevelte a gyerekét. Nem keresett párt magának. 7 hónapig voltunk együtt, nagyon jó volt minden. Kivéve azt a dolgot hogy mindent elfojt magában (fél feladni a függetlenséget, fél kötődni) és nem hajlandó közölni, mert pl. fél hogy azzal megbánt, stb.

Mindketten hibáztunk. Én sok voltam neki, mert minden szabad időmet vele töltöttem, ezt pedig nem közölte velem hogy hozzászokott az egyedülléthez, néha hagyjam egymaga.

Aztán hirtelen kifakadt és szkítás lett belőle. De az okot nem mondta el. 2 hónapig bizonytalanságban tartott, és rettentően labilis a lelke. Húzta az időt és az agyamat, csak hitegetett hogy megbeszéljük őszintén a dolgokat, én meg hiába voltam türelmes.. A nagy túróst!

Mikor mondtam neki hogy tovább nem várok, és felmegyek megbeszélni a dolgokat, másnap találkoztunk.

Teljesen kifordult önmagából. Hazudozott, vádaskodott, egyik kijelentésével ütötte a másikat, lekezelően, durcásan, flegmán beszélt. De zavarban is volt.

Azóta rettenetesen makacs (kapcsolatunk alatt nem volt ilyen, de egyébként makacs természetű) lekezelő, bántó, kerüli a szemkontaktust, még jó hogy köszön.

Hiába törtem magam, hiába volt minden türelem.

Sértődékeny, kiveszett belőle velem szemben a tolerancia, empátia. Homokba dugja a fejét, nincs jövőterve. Előre teszi a büszkeségét egóját, holott nincs mire, mert az őszinte beszélgetéstől elzárkózik, dúl-fúl ha az igazat megmondom neki, mert kiismertem a személyiségét.

Az a lényeg hogy mindent elfojt magában, csak hallgat, nem tudja senkivel megbeszélni a problémáját. Pedig bízott bennem és megvolt a szerelem a részéról.

De amíg ebből a lelki nyomorból ki nem vakarja magát, a büdös életben nem lesz normális párkapcsolata. Ha elhallgat ilyen dolgokat, ugyan úgy vége a kapcsolatnak, mint velem.

Akarat gyenge sajnos.

Nekem az elején pontosan ugyanazok a szempontok számítottak, mint gyermektelenként, a gyerekem szempontjai csak később kerültek képbe.

Tehát ismerkedtem a párommal, randizgattunk, azt figyeltem, hogy mennyire érzem magam nőnek mellette, hogyan kezeli a felmerülő problémákat, stb.

Amikor már kellőképpen megalapozódott a kettőnk kapcsolata, akkor vontam be a gyermekem ténylegesen. (Akkor ismerték meg egymást a párommal.)