Szerinted hosszutávon hasznos lehet az, ha valaki fiatalon már sokat szenvedett, csalodott a szerelmben?

Szerintem pont nem, de attól is függ, hogyan állt és kezelte a dolgokat tizenévesen.

Aki pl. mindig csalódott, nem jött neki össze semmi az később még negatívabban áll az egész dologhoz.

Mint általában, itt is a középút a szerencsés, többnyire.

Közepesen erős és közepes mennyiségű szenvedés kellően tanító jellegű, de nem annyira súlyos, h összetörjön a súlya alatt az ember, és hogy begubózzon.

Más kérdés, h nincs mód válogatni, mit rak elénk az élet. De kihozni a lehető legjobbat ki lehet sok mindenből.

Aki 20 / 25 éves koráig nem szenvedett a párkapcsolatokból, szexualitásból, mert mindent tálcán tett elé az élet addig, de 25 éves kora után csalódni fog, akkor ő majd onnantól járja végig eme leckéket.

Az, hogy könnyebb-e neki, mintha tizenévesen ment volna végig ezeken a tapasztalatokon, az egyén függő. Van, akinek könnyebb, ha huszonévesen éli csak végig, és van, aki jobban bírja a gyárődést, ha hamarább esik túl a csalódásokon, és ő, talán tanulni is így tud hatékonyabban.

Ha ki tudja magát billenteni a lelki terhek alól, akkor igen. Máshogy nem.

Mindig rossz érzés ha csalódik az ember, de ha túl tette magát rajta, és fel van pallérozva, nem a múlt miatt kesereg, akkor nem roppan össze.

Én is estem pofára sokszor, megcsaltak, elutasítottak, és szexkapcsolatokba kerestem a vigaszt. Nem mertem komoly kapcsolatokba kezdeni. De visszatekintve, nem is voltam szerelmes, csak fellángolásaim voltak.

Egyszer aztán elkapott a szerelem, akkor döntöttem el, ebből a lelki sz.@rból, teher alól, ki kell lépnem. Megtörtént. Igaz, azóta sajnos szakított velem a volt párom, akit igazán szerettem, és piszkosul fájt. De a jövőbe tekintek és nem akarok megint a lelkembe zárkózni.