Mit tegyek? Fogadjam el, mert így a helyes?

Kissé tanácstalan vagyok. Lassan 2 hete, hogy szakított velem a barátom. Azt mondta szeret, de nem tudja hogy szerelmes-e. 15 hónapot voltunk együtt. Sok vitánk volt, sokat veszekedtünk. De mindig mindent megtudtunk beszélni és oldani. Én most 19 és fél vagyok, Ő jövő hónapban lesz 29 éves. Soknak tűnhet a 9évnyi korkülönbség, de valójában nem volt vészes, mert Ő magáról is úgy tartotta/tartja, hogy még nem "nőtt" fel teljesen. (Ebben közrejátszik, hogy még otthon él, nincs saját lakása, saját autója, anyuci mos-főz rá stb.) De már sok dolgot elért, van diplomája, állása, zenekar, stb... Én most vagyok elsőéves az egyetemen. Már felmerült az összeköltözés gondolata is, mert mindketten másik városban lakunk mint ahol tanulok/dolgozik.

A szakítás fő problémája az volt, hogy ha társaságban voltunk legtöbbször mindig volt valami gond. Leginkább én voltam az, aki problémázott. Sokáig dohányzott és ez engem zavart, oylankor ment a hiszti (igen, tudom mindenki mondta, hogy nem változtathatom meg, nem várhatom el tőle stb. csak máskor mindig hallgattam, hogy ő leakar szokni, meg utálja...) Ha épp nem a dohányzás volt a baj, akkor valami más. Legutóbb társaságban például nem is foglalkozott velem. Egy lagzin voltunk, nem ismertem senkit, és a mellettem ülők egész este fapofával ültek. A barátom meg végig egy volt gimistársával beszélgetett, háttal nekem. Az ilyen dolgok alapjáraton nem érdekelnének, csak soha nem volt időnk egymásra. Főleg az elmúlt 3-4 hónapban. És nagyon rosszulesett, hogy mikor együtt lehetnénk, akkor is leszar. Szóval milliónyi ilyen kis apróság. A szakításnál azt mondta, hogy ezt már nem bírja, hogy mások mindig azt látják, hogy nem vagyunk boldogok. Meg hogy ő talán már nem is boldog egy jó ideje. Vagyis ezt gondolja, és ez a gondolat fertőzi az érzéseit?! Vagy valami ilyesmi.

A másik problémánk a szex. A kapcsolatunk elején teljesen jól ment minden. Nekem ő volt az első. Aztán 9hónapja beteg lettem és a nőgyógyászom több mint fél évig nem tudott meggyógyítani. Mostanra már kitapasztaltam a saját testem dolgát-baját. Úgy érzem, hogy meg is gyógyultam. De szakítottunk, mert Ő úgy érezte, hogy el fogunk hidegülni egymástól. Az elején persze mindig hangsúlyozta, hogy nem a szex a legfontosabb, emg hogy meg fogok gyógyulni. De most már feladta. Nem akarja kivárni. Van még tovább, de ebbe nem akarok belemenni jobban...

Azóta voltam egyszer nála, még egyszer megbeszélni. Hozzám se ért, egy ölelést is kb úgy kellett "kikönyörögni" és miután megvolt azt mondta, hogy ezt nem kellett volna, mert túl jó volt.

Az ajándékaim és a fényképem még kint vannak mindenhol a szobájában.

Most a hétvégén, láttam volt ideje agyalni a dolgokon. És miután töröltem facebookról, elkezdett twitterre posztolni különféle zenéket ( persze ilyen szövegekkel, hogy "Te vagy az a lány aki...., Fussunk innen messze....,") meg Tumblr-re is egy képet, amin látszik, hogy I miss you, meg ilyenek. Én már ezekbe nem gondolok bele semmit. Mert elmondta, hogy neki is rossz lesz, meg lehet, hogy meg fogja bánni. De szerintem mind a kettőnknek jobb lesz így hosszútávon.

Az egész egy gyerekes baromság! Tudom én is. De szörnyen hiányzik. Sokat sírtam, bár most napok óta nem, és próbálok erős maradni, de semmihez sincs kedvem. Enni, tanulni se...

Annyira hittem benne, hogy képesek vagyunk mindent megoldani. Mert eddig mindent megtudtunk beszélni, és oldani. De ezt most nem akarja. Amikor szakítottunk, szinte sulykoltam belé, hogy döntsön már (haladni akartam, nem az utcán fagyoskodni, mert 3 hete szinte csak fél órát találkoztunk, mert nagyon sokat kellett nekem készülni, neki meg melózni...). És kb én erősítettem meg abban, hogy szakítsunk. Ezt később letagadta, hogy benne volt az is, nem én győztem rá. Hát nem tudom...

Kérdésem: Próbáljak tenni valamit? Olyan sok a mellette és ellene szóló... Érdemes? Vagy komolytalan az egész és hagyjam rá...?

Bocsánat a regényért.