Érdemes ezt folytatnom?

Gyakran írogatok, de nem tudom, hogy vegyem-e komolyabban.

"Valaha még azt gondoltam, hogy ez örökké fog tartani. Hogy a te helyed mellettem van, és semmi nem tud minket elválasztani. Megtaláltam a kirakó hiányzó darabját, de valahogy mégsem passzoltál bele igazán. Egy időre magamon felejtettem a rózsaszín lencséket. Egy pillanatra elhittem, hogy számítok neked valamit. Aztán úgy kisétáltál az életemből, hogy már a nevemre sem emlékszel. Itt hagytál engem egyetlen szó nélkül.

Most úgy érzem, mintha kitéptek volna egy jókora darabot a mellkasomból, és csak a tátongó üresség maradt utána. Elveszíteni téged... ez a gondolat soha nem merült fel bennem. Megpróbáltam újrakezdeni. A sokadik találkozó, ugyanazok az elcsépelt kérdések, vörösbor és műmosoly. Eljátszani a gondolattal, hogy kéz a kézben, majd rájönni, hogy mind csak egy újabb zsákutca. Belefáradtam abba, hogy folyton keresek valakit, aki még a nyomodba sem érhet. Mindezt azért, hogy pótolni tudjam azt a hatalmas űrt, amit a hiányod jelent. Nem akarlak eltemetni a lelkem mélyére. Nem akarom, hogy a ködbe vesszenek az együtt töltött boldog perceink. Már a részemmé váltál, és sosem akarom, hogy végleg eltűnj. Te olyan dolog voltál, amiért megéri küzdeni.

Az emberek azzal jönnek, hogy majd minden rendben lesz, és sosem vagy egyedül. De néha talán mégis. Amikor a nap végén magányosan forgolódsz az üres ágyadban, és pontosan tudod, hogy az Ő karjaiban egy csapásra megoldódnának a problémáid. Mikor azt látod, hogy semmi más nem tud olyan boldoggá tenni, mint könnyes szemekkel visszagondolni rá. Mert a fájdalom mutatja csak meg igazán, hogy mi volt valódi."