Hogy felejthetném el?

Az egyetem alatt volt egy fiatal tanárunk, két évet tanított. Egyszerű tanár-diák kapcsolat volt, nem is éreztem annál többet, talán csak annyit, hogy azon kevesek közé tartoztam akivel nem bunkózott, ha kiakadt valamin. Mivel mindig fordulhattunk hozzá tanácsért, később megkértem legyen a mentorom egy kutatásban, és bár eléggé el volt foglalva, szivesen elválalta. Ekkor már nem volt a tanárom, és egy idő után azon kaptam magam, hogy kezdek zavarban lenni ha beszélünk. Nem tudtam mihez kezdeni ezzel az érzéssel, de jobbnak tartottam nem eröltetni a kutatás tökéletesítését, tekintve hogy amúgy is mennyire elfoglalt volt, akartam rámenős lenni. Ennek már három éve, azt az fura érzést mélyen eltemettem, igyekeztem nem tulajdonítani neki túl nagy jelentőséget, de kb fél évvel ezelőtt rámírt valami kérdőívekkel kapcsolatban egy munkájához. A legjobban a saját reakcióm lepett meg, hirtelen összeszorult a tokrom, nehogy kiugorjon a szivem a helyéről. A másik fura tényező az volt, hogy tegező stílusban írt, amit eddig sosem tett, Valójában érthető lenne, hogy már kollégának tekint, a fura mégis az volt, hogy ez kiakasztott, mert könnyebb volt magázva tartanom a távolságot... Igazából ez az érzelemhullámm az ami valójában kiakasztott, és azóta sem tudom kiverni a fejemből. Már nagyon nagyon rég nem éreztem ilyet, és furamód meg sem tudom indokolni. Sajnos itt ahol én élek elég nehezen ismerkedni, így nem tudom mással lekötni magam, és időről időre csak rá gondolok, mi van mostanában vele, pár éve már nem hallottam nagyon felőle... Nem merek ráírni, nem szeretném, ha nyomulásnak gondolná, viszont bármennyire igyekszem sehogy sem tudom kiverni a fejemből...

Mi a véleményetek? Ti mit tennétek a helyemben?