Hogyan felejtsem el Őt? Vagy tarthatnám meg?

Kezdem a legelején. Igen 15 éves vagyok, és depresszióba szenvedek.Talán ez a kis röpke első szerelem is közbe játszott a több éves szekálódások mellett. Két éve titkon bele zúgtam az osztályba lévő fiúba. Mindig ott volt hogy megvigasztaljon. Valahogyan mikor egyedül voltam megkeresett a szünetekben. Sokat viccelődött velem. És éreztem így 8. végére nem vagyok közömbös neki. Egyszerűen éreztem, és láttam a szemében. Majd úgy az év végére kettesben maradtunk az egyik terembe. Meg kérdezte tőlem, tehát hogy miért nézek mindig úgy rá. (ha értitek). Én erre (átkozom magam) azt mondtam sehogyan sem nézek, majd kisiettem. Mikor vele vagyok hevesen ver a szívem, mindig megnyugtat, halkan beszél, és olyan kellemes volt vele lenni. Egyszer az utcán még haza felé menet meg kérdezte kicsit nevetve, ne kísérjen el, én meg szinte ledermedtem, szóhoz sem jutottam. Igaz megmondtam hol lakok és ő is, de valahogy soha nem jött össze köztünk ez az egész. Vissza húzódó vagyok mert önbizalmam a 0. van. Annyira bánom hogy vége van a sulinak mert ez a gimi kezdés szó szerint el választott tőle. A képét szorongatom esténként, a könnyeimmel és egyszerűen nem megy ki a fejemből. Hiszen a bajban is kiállt mellettem. Megvédett bárki is bántott...Mit tegyek? El sem mondtam neki mit érzek, mert nem tudom hogy Ő vajon így vagy úgy vélekedik. Tanácsokat szeretnék erre a reménytelen helyzetre...

>> A szünet végét követően egy hosszú regélésbe leírtam neki mindent a kezdetektől mivel nem tudnák találkozni mert kollégiumos. A legjobb barátnőm egy suliba jár vele így úgymond tud közvetíteni vagy mondani róla valamit. Azt mondta a fiú hogy nagyon sajnálja, meg hogy reméli nem vagyok teljesen a padlón. (a be gyógyszerezési kísérlet miatt), pedig már június óta sírok miatta éjjelente. De ami vigasztal hogy nap-nap után üdvözletét küldi habár tudom hogy ebből soha nem fog kialakulni viszony. De nem tudom egyszerűen elfelejteni...és nem is akarom...