Hogyan segítsek magamon, hogy ne érezzem azt, amit most érzek és tovább tudjak lépni?

Sziasztok! Hosszú lesz. Sosem írtam ide és máshová sem. Most ért véget majdnem 5 év után a kapcsolatom. 23 éves fiú vagyok, érzelgős típus. Előtte volt már egy barátnőm, akivel rövid ideig voltam együtt és hasonlóan végződött. Akkor is igencsak megkínlódtam lelkileg, de úgy gondolom, túl gyerekesen "gyászoltam" meg, inkább segítségkérés volt a világtól. Ez a mostani más, ő az első úgymond mindenben. És azt érzem már nincs értelme semminek, kiégtem lelkileg. Ismerkedés alkalmával elég sok mindent meg tudtunk egymásról. Elég nyilvánvaló lett, hogy két külön világ vagyunk. Én egy nyugodt, intelligens, nagyon érzelgős embernek tartom magam, ő olyan bulizós, élni akarós lány volt. Volt egy dolog, ami nem tetszett elsőre, a pasis dolgai, pedig csak 16 éves volt, nagyon befolyásolható és ennek köszönhetően kihasználták. A családi állapota sajnos szörnyű volt és ez miatt sajnáltam. Nekem is "felkínálta" magát, mai fejjel nem nem hinném, hogy tovább beszélgettem volna vele akkor. De valamilyen szintem mind a kettőnknek szeretetre, szerelemre volt szükségünk. Nagyon hamar egymásba szerettünk, ahogy összejöttünk filmbe illő volt. Én próbáltam nem gondolni arra, amiket mesélt, bíztam abban, hogy változik miattam. Szerelem volt, 2 hónap után már egész nap együtt voltunk, és minden nap együtt aludtunk, de voltak gondok is. Sokat veszekedtünk, én sose voltam veszekedős típus, de valahogy mindig elkezdtük (inkább elkezdte). Tudni kell róla, hogy a családja teljesen széthullott, nevelőapa megcsalta anyát, anyát nem érdekelte a két lánya, 70 ezer forintból élnek négyen a mamájukkal együtt. Ő maga hangulatember volt ennek köszönhetően, olyan volt a kapcsolatunk, amilyen kedve volt éppen. Ez nekem olyan volt, hogy nem tudtam követni, mire neki jó kedve lett, bennem még ott volt az előző "megalázás" élménye, mire megint lett valami rossz, nekem pont addigra lett volna jobb kedvem. Én ezt nagyon megszenvedtem magamban, nem beszéltem meg senkivel, megsajnáltam, és mindig megalázkodtam előtte. Ezek után, úgy éreztem, hogy lelkileg teljesen zsarol már mindenben, ő kezdte az összeveszést, és én kértem bocsánatot. Én engedtem neki ezt, mert nagy a szívem és nem akartam elveszíteni. Szerintem túl sokat is voltunk együtt, de akkor ezt nem vettük észre. Hiába minden rossz ellenére, tényleg nagyon szerelmesek voltunk egymásba. Aztán jöttek más bajok. Kétszer kapott petefészek cisztát egy felfázásnak köszönhetően, kétszer műtötték. Én mellette voltam, szexuális életet nem élhettünk ezalatt, közel egy évig. Kezdett megváltozni, értékelni, meglátni bennem a szép dolgokat. Bármilyen gondja volt, mindig számíthatott rám, meghallgattam, segítettem, ahogy csak bírtam. Egyre kevesebbet veszekedtünk. 3 év után azonban oda jutottunk, hogy meguntuk egymást. Nehéz volt kimondani, hogy szakítsunk, megtettük, de inkább csak olyan 2-3 hét próbaszünetet akartunk, nem tudtuk kimondani végleg. Ilyenkor veszi észre az ember, amit elveszít, amiben hibázott és ahol javítani, fejlődni kellene. Kibékültünk 3 hét után, hogy mindent rendbe hozunk, de kiderült, hogy lefeküdt az anyja munkatársával, részeg volt. Belenéztem a leveleibe, tudom nem szép dolog, de valami nem stimmelt, tudtam. Nem akarta elismerni. Sose éreztem még ilyet, ketté akart szakadni a lelkem, talán azóta sem vagyok rendben teljesen. Felhívtam sírva és kérdőre vontam, nem beszéltem csúnyán vele, de kiadtam magamból mindent. Sírva könyörgött, hogy ne rakjam le. 3 hónap után ismét összejöttünk. Féltem, hogy mi lesz így. Próbált bizonyítani, megbánást tanúsítani, változást mutatni, dokihoz járt, nyugtatókat szedett. Pozitív lett, leveleket írt, állandóan utánam érdeklődött, buszmegállóban várt, hogy sírva adjon át leveleket, amit ő írt, az anyukája eközben otthon "kiutálta" ez miatt. Nehéz volt, de engedtem. Egyszer csinált egy stégen egy gyertyafényes vacsorát, ő főzött, gyönyörű volt. Ilyenekkel lepett meg. Az után pár héttel megpróbáltam félre tenni ami volt. Más embert kaptam vissza, tele pozitívsággal, szeretettel, mindent megtett azért, hogy felejtsek. Elkezdett sportolni, sokat fogyott, gyönyörű a lány egyébként, a legszebb itt, ahol élek. Úgymond, jó volt, néha meg elő-előjött rajta a régi stílus, de egy új embert kaptam, akit jobban tudtam szeretni. Megtanult jobb lenni, főzött, takarított, ő vezette a házat, támogatta a húgát, csak a sportnak élt, főiskolára jelentkezett, kitűzte az életcéljait. Ekkor kellett volna megismernem. Sajnos most előjött megint ez az unjuk egymást dolog, de szerettük egymást. Másfél hónapja szakított velem, hogy ő élni akar. Néhány srác egyből kapott volna az alkalmon. Valahogy lelkileg nem voltam rendben, olyan dologba kapaszkodtam, ami talán nincs is és enyhe depresszióm is volt szerintem. Kedvetlen voltam a múlt sebei miatt, ennyiben hibáztam. Most ugyanúgy próbáltam bizonyítani neki, mert arra kért, hogy mutassak többet magamból, ő is akarta folytatni. Már majdnem visszakaptam, elhúzta előttem a mézes madzagot, tiszta szerelmes lettem újra. Sokat gondolkodtam, valóban hibás voltam ebből a szempontból, de most változtatni akartam mindenem, hogy jobb legyen és közös legyen a jövőnk. Tényleg úgy gondoltam, hogy amilyen volt, és amilyen lett, hatalmas fejlődésen ment át, és én voltam ilyen hatással rá és kár lenne elveszíteni. 1 hete lekoptatott érett módon, pedig egy héttel előtte ő is ugyanúgy viselkedett velem, mint ahogy én vele, forrt a levegő körülöttünk. Találkoztunk, odaadtuk egymásnak a cuccainkat, sírtam, hogy nekem is jár egy esély, ahogy neki is megadtam tavaly, ő is sírt és megölelt, de ő már elengedett. Pár napja írtam neki egy levelet, amiben tényleg minden benne volt, valószínűleg el se olvasta. Úgy élem meg ezt egészet mint egy rémálom, pedig tudom, hogy itthon megvan mindenem, és talán sok lány szeretné, ha valaki így szeretné. Van szívem, jó embernek tartom magam, még a legrosszabb dolgokban is meglátom a szépet, segítek bárkinek, azt mondják jól nézek ki, sportolok napi szinten, most éppen diétázok, fogytam 7 kilót, részben miatta is, van egy sportmotorom, rajzolok, festek, érdekel a tudomány, amatőrcsillagászkodom, fotózok, van munkám. Úgymond szerencsés helyzetben vagyok, de nem tudok szabadulni ettől a fene rossz érzéstől. Azon gondolkozom, hogy mi lesz, ha bepasizik, vagy hülyeséget csinál. Én nagyon szeretném visszakapni, hogy helyretegyem a dolgokat. Szerintem őt nem fogják még egyszer így szeretni, de nem ezt kívánom neki. Apa azt mondja, engem bármelyik lány szeretne, csak ő nem fog. Anya szerint ő nem jó szívű és sose látta, hogy valamit is szívből, jóságból tett volna. Kapaszkodok a szép dolgokba, de talán nem veszem észre, hogy a rosszból volt több, és valami olyasmit szeretek, ami abban a formában nincs is és nem is lenne. Kezdek bedilizni, túl sokat agyalok ezen, valószínűleg én vagyok gyenge ebből a szempontból, nem tudom, hogy "mentsem meg magam, magamtól". Ti erről mit gondoltok?

Üdv: Zoli