Tudtatok még olyan szerelmesek lenni, mint az első nagy szerelmetekbe?

Teljesen normális, hogy ezt érzed, nekem is ez volt az első nagy szerelem után, pedig fele annyi ideig sem tartott, mint a tiétek, mégis hosszú hónapokig szenvedtem, sírtam, fájt, hiányoltam minden másodpercben, depressziós lettem, voltam párszor pszichológusnál. Másfél év kellett, hogy azt mondjam, teljesen túl vagyok rajta, nem hiányzik, vége, elmúlt, tudok nyitni újra a férfiak felé, de végül 2 évvel a szakítással lett csak új kapcsolatom. Azonban! Én már nem tudok úgy szeretni, mint őt. Nem azért, mert még mindig ő kell, őt látom mindenkiben, nem. Viszont azt mondják, az első szerelem a "legtisztább". Előtte még nem csalódtál, nincsenek fenntartásaid, rossz tapasztalataid, nem félsz a kötődéstől, teljes szíved-lelked beleadod, bármit feláldozol érte, abszolút minden feltétel nélkül, határtalanul imádod. Állítólag csak az első, vagy első néhány ilyen. Utána - mivel vannak negatív tapasztalataid- már jobban használod az agyad, mint a szíved, nem vagy elfogulatlan, átlátsz bizonyos dolgokat, vannak fenntartások, nem kötődsz olyan mértékben.

Nekem azóta is így van. Voltam már igazán szerelmes utána is, de egyik sem volt olyan, mint őt szeretni, persze nem tudatos ez. Sőt, a halmozott csalódások miatt én már félek is kialakítani kapcsolatot, nem akarok/merek kötődni, nem tudok bízni. Szóval részemről nemleges a válasz kérdésedre, bár erősen egyénfüggő lehet a dolog.

Sokszor vágytam vissza hozzá egyébként, néha még most is elgondolkodom, milyen lenne, ha még együtt lennénk, de már tisztán, elfogulatlanul tudom nézni a történteket, és tudom, hogy valószínűleg előbb-vagy utóbb hatalmas csalódás lett volna a vége mindenképpen, ő egy elég érdekes ember, nehéz eset sok problémával, lelki bajokkal, nem lehetett volna ezt sehogy sem megmenteni, akárhogy is akartam, nem igazán képes hosszú távú kapcsolatkialakításra senkivel, pedig már 33 éves. Szóval mindig arra jutok, hogy bár a jó időszakaiban életem legboldogabb időszakát éltem mellette, nagyon szerettem, nagyon akartam, mindent megtettem, de jobb ez így, nem kell ezt bolygatni, nem mennék vissza hozzá akkor sem, ha térden állva könyörögne, egyszerűen csak meg akarom óvni magam a még több fájdalomtól, pedig sajnos tényleg az lenne a vége. :( Nagyon szép korszak volt, boldog voltam, imádtam, de ez nekünk ennyi volt, kész, elfogadtam, tovább léptem, nagyon sokat tanultam és tapasztaltam általa.

Neked is nagyon sok erőt és kitartást kívánok!

24l

Az első szerelem nekem viszonylag későn jött el, úgy 27 éves korom körül. Nem voltam addig egy szerelmes típus, nem igazán érdekelt senki. De ez az első mindent elsöprő volt... legalábbis az elején. Mindent elsöprő, ugyanakkor nagyon fájdalmas.

Viharos, ideges, vibráló, rapszodikus. Pedig mindketten biztonságra és szeretetre vágytunk, de ezt nem tudtuk egymásnak megadni. Szó szerint tönkrementünk ebbe a kapcsolatba, pedig már nem voltunk tinik.

Úgy indult, mint egy álom, mindet megváltoztatott és mint ahogy a sablonos, romantikus filmekben szokás, rémálomba fordult.

Több könnyes, kiborulós, magunkba fordulós szakítás és egymáshoz visszarohanó, elszakadni nem tudó kibékülés után már annyira elromlott minden, hogy rájöttem, ezt nem csinálhatom magammal, magunkkal és azokkal, akiket szeretek és látják, mi lesz belőlem lassan...

Többet nem békültünk ki...

Túl gyorsan, talán egy hónap sem kellett hozzá, belemenekültem utána egy érzelmek nélkülinek induló kapcsolatba, egy szintén sokat csalódott sráccal. A mai napig sem tudom, miért. Talán azért, mert amíg az előző kapcsolatomat tonnányi súlynak éreztem, mellette kicsit felszabadultabb lehettem.

Semmi komolyat nem akartunk egymástól, de egyre többet találkoztunk. Közben rájöttem, hogy ennek a magabiztos, vicces, túl nagyképűnek és kicsit érzéketlennek tűnő srácnak igazából hatalmas szíve van. :) Aztán valahogy lassan nagyon egymásba szerettünk.

Nehéz volt újra esélyt adni a szerelemnek, megnyílni egymásnak. Valahogy úgy tudnám leírni, mintha újra kellene tanulni járni, vagy hasonló...

Nem volt könnyű, voltak viták, nehezen csiszolódtunk össze, de valahol éreztük, hogy ez most megéri, ezt nem szabad hagyni!

Már évek óta házasok vagyunk és tudom, hogy ez volt a legjobb döntés, amit valaha is hoztam. :)

Hogy ez a kapcsolat milyen az előzőhöz képest? Mélyen szeretetteljes, biztos, mintha hazaértem volna. Vannak viták, de soha nem fekszünk le úgy, hogy haragudjunk egymásra. Sok nehéz helyzetet átéltünk, de mindig kitartottunk és kitartunk egymás mellett.

Így még nem szerettem senkit, több is ez, mint szerelem.

Az előző barátomat úgy gondolom, emberileg mindig fogom szeretni, de szerelemmel már nem és emberileg sem olyan szinten, mint a férjemet.

Ez az én történetem, de minden ember és minden történet más.

Biztos, hogy egy 5 és fél éves kapcsolat nyomot hagy az emberben és nem lesz könnyű kiheverni. De biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog!

Sok erőt és kitartást kívánok! :)