Férfiak, nektek menne? ( Hosszú )

Tudom, hogy pár nő is fog válaszolni, de inkább most férfiak válaszára lennék kíváncsi.

A történet a következő: A párommal még nincs másfél hónapja, hogy szakítottunk, 14 hónapig voltunk együtt. Jó kapcsolatunk volt, igyekeztem mindent beleadni, és ő is hasonlóan tette, soha nem mondta, hogy hiányzik neki valami, vagy elégedetlen lett volna, és nem is látszott rajta. Nem igazán veszekedtünk, mindent meg tudtunk oldani, szerettünk együtt lenni. Az egésznek vége lett, mert depressziós lettem, sokat stresszeltem, mindenkinek meg akartam felelni, és úgy érzetem, hogy már nem szeretem, de nem csak őt, hanem senkit, üresnek éreztem magam. Ezt neki el is mondtam, kétszer fordult elő ez a dolog, első alkalommal folytattuk, a második után még először szerette volna folytatni, de végül különváltunk, amit ő mondott ki. ( A második ilyen után egy hét múlva lett vége. ) Az üresség érzés ellenére, akárki kérdezte meg, hogy szeretem-e gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy igen, mert tényleg szerettem, csak akkor mintha kapcsolóval kapcsolták volna le a stressz miatt az érzéseimet. Foglalkoztam vele, mindig puszilgattam, nem bírtam nem rá gondolni, szóval abban az időszakban a tett megvolt, csak szóban elmondtam neki, mert szerettem volna, ha tud róla. Szóval, az indok teljesen rendben volt a szakításra, nem is tudok belekötni, mert ha nem szeretne velem lenni, hát nem lesz akkor sem, ha erőltetem. Beszélgettünk azért, facebookon osztogatta ő is a szakítós számokat, néha még piszkálódott, cukkolt, tehát érezhető volt az, hogy ő sincsen egészen túl a dolgon. Egészen 2-3 nappal ezelőttig. Vasárnapról hétfőre virradó éjszakán veszekedtünk, vagyis, észrevettem, hogy egy ideje nem jár be melózni, aggódtam, hogy kirúgták, mert leépítések voltak a cégnél, ezért megkérdeztem, hogy hogy-hogy nem jár be, és akkor leharapta a fejem, hogy miért tartom számon, és hogy szabizik, de f-asza kivan, hogy ezzel basztatja mindenki. Bocsánatot kértem, de megkérdeztem, hogy miért haragszik rám, ha csak érdeklődtem. Mondta, hogy nem haragszik, de nehéz eset vagyok, érezhetően a töke tele volt. Aztán tegnap írtam neki, hogy ne haragudjon, hogy felfújtam a legutóbbit, nem akartam. Nem válaszolt. Később délután megkérdeztem tőle, hogy mi újság, mi van vele. Mondta, hogy sétálni volt, és bevallom, kíváncsi is voltam, de igazából csak érdeklődtem felőle. Kérdezgettem, hogy egyedül volt e...stb. Mondta, hogy túl sokat kérdezek. Bocsánatot kértem tőle, és mondtam neki, hogy szorítok neki, amire ő kibökte, hogy már nem kell, mert együtt vannak, sok boldogságot kívántam nekik, és megígértem neki, hogy akkor lekopok. Váltottunk még pár sort, ismét elmondtam a jókívánságaimat, és bocsánatot kértem ( konkrétan azért, hogy "zaklattam", veszekedtem vele, satöbbi, de azt nem írtam, hogy miért ), erre annyi lett a vége részéről, hogy "Hagyj már békén könyörgöm". Rosszul esett, mindaz, hogy bunkó volt, mindaz, hogy másfél hónap sem telt el, de már talált mást, holott a múlthéten még engem cukkolt, úgy, ahogy akkor, amikor együtt voltunk még. Nem hiszem el, hogy a több, mint egy éves rutint fel lehet adni másfél hónap alatt ( abból ez a harmadik hét, hogy nem dolgozik ), és emellett talál valaki újat, akivel új rutint alakít ki, a terveit, amiket velem kezdett el szövögetni, most szövögeti mással. Itt nem azzal van a baj, hogy valakivel összejött, nem kesereghet miattam örökké, de irreálisan kevésnek érzem ezt a másfél hónapot. Nekem nem menne még egy darabig senkivel kapcsolatot kialakítanom. Férfiak, ti hogy álltok ehhez?