Miért érzem úgy, hogy nem lehet engem elfogadni úgy, ahogy vagyok?

Persze, lehetsz boldog. Az első lépés az, hogy önmagad elfogadd. Ha nem tudsz rajta változtatni, akkor nem érdemes további figyelmet fordítani rá, hiszen nem tudsz rajta változtatni. Az aggodalom pedig tényleg semmit nem old meg, csak magadat kínzod vele. A csalódástól, visszautasítástól mindenki fél legalább egy kicsit. Ugyan ki szereti a visszautasítást? Csak mások más indokokat találnak.

Én úgy vagyok vele, ha fennáll a visszautasítás, besülés, csalódás lehetősége, hogy elképzelem, milyen lenne csalódni, és hogy mik lennének a tényleges következményei. Ez nem abban eredményeződik, hogy még jobban parázok, hanem hogy kicsit hajlandó leszek csalódni. Ez azért hasznos, mert ha képes vagy elfogadni a csalódás lehetőségét, akkor utána kevésbé vagy egyáltalán nem fog lesújtani, ha bekövetkezik, azaz lelkileg felkészíted magad rá, illetve nem bénít le az érzés, már nem akadályoz. Persze, ettől még izgulhatok, de nem bénít le, mert ha hajlandó vagyok csalódni, akkor hajlandó vagyok lépni. Ha egyáltalán nem vagyok hajlandó csalódni, arra a megoldás tényleg az, hogy soha nem lépek előre. De akkor nem is élek.

Egyszóval persze, hogy lehetsz boldog. De nem fog az öledbe hullani, neked kell megragadnod és tárt karokkal üdvözölnöd, függetlenül attól, hogy milyen képzelt vagy valós hátránnyal indulsz.