Nem vagyok boldog a párommal, miért?

Egyrészt a távkapcsolatok mindig is csalóka délibábok, mert a ritka randilehetőségekre az ember rákészül, odateszi magát és folyton a legjobb oldalát mutatja, a maradék időben pedig csak ábrándozik a találkozásról. Márpedig az ábránd mindig olyan, amilyennek az ember elképzeli, szemben a valósággal, ami általában nem. A kevés találkozás pedig nem fedi ezt fel, mivel ilyenkor két éhes ember örül az ételnek, mindegy, milyen is az. Ennek megfelelően a kapcsolat nem valóságos, mert azok a dolgok, amik egy kapcsolat kötelező kellékei - alkalmazkodás, örömök és problémák megosztása, mindennapok közös megélése, és még sorolhatnám - csupán illúzióként vannak jelen. Gyakran ez csak akkor derül ki, amikor a távolság megszűnik és a kapcsolat valós lesz.

Másrészt pedig az is lehetséges, hogy nem kell ezt a kapcsolatot temetni, csak meg kell szokni a változást. Eddig minden találkozó egy ünnep volt, és minden találkozás előtti időszak izgatott várakozás. Ennek innentől vége, mert a találkozás hétköznapivá vált. Ez gyakran furcsa hatást vált ki az emberből, mert az epekedő vágy hiányát úgy értelmezi, mintha hirtelen valami elromlott volna, pedig mindez természetes. Ha sikerül megtalálni a közös mindennapokban az örömet - mert rengeteg van benne -, akkor nagyon szép párkapcsolat lehet belőle. Ehhez először is - bármilyen hülyén hangzik is - kevesebbet kell együtt lenni.

Mondok erre saját példát. Amikor a párommal összejöttem, gimnazisták voltunk, és az ő szülei nem néztek rám jó szemmel - amit azóta visszanézve a 18 éves önmagamra egyre jobban meg is értek :D. Nagyon komolyan korlátozták a találkozásainkat. Igazság szerint sokszor rendes háborút kellett vívni, vagy cselt bevetni, hogy találkozni tudjunk, ezekről pedig oldalakat tudnék írni. A lényeg viszont az, hogy belénk idegződött, hogy ha váratlanul adódik egy lehetőség találkozni, akkor mindent félredobunk és rohanunk, mert ki tudja, mikor lesz legközelebb ilyen lehetőség. Igen ám, csak aztán egyetemre kerültünk, messze otthonról ahová nem ér el a szülői szigor, és annyit találkoztunk, amennyit csak akartunk. Ettől függetlenül a beidegződés megmaradt, és egymás agyára mentünk teljesen. Rá kellett jönnünk, hogy attól, hogy az addigiakkal szemben hirtelen a külön töltött idő lett nagy kincs, még nem szeretjük egymást kevésbé. Ahogy ezt kimondtuk, megkönnyebbültünk, felszabadultunk és pillanatok alatt helyreállt minden.