Mégsem ő az igazi? (Bővebben lent. )

Sziasztok!

Tudom, hogy ez olyan kérdés, amire nekem kell éreznem a választ, de azt hiszem, nem csak a fiatal fejem után szeretnék menni, hanem meghallgatnám a tapasztaltabbak véleményét is.

Arról van szó, hogy 1,5 éve van egy párom. 29 éves én meg most leszek 22. Ő építőmérnök és az az álma, hogy felépít egy hatalmas üzletet (nem építőiparon belül). Neki köszönhető, hogy rengeteg személyiségfejlesztő anyaghoz jutottam, sok dologban segít, sokszor jól elhülyülünk. Gyakran éretlennek érzem magam mellette, mert rendetlenebb vagyok, gyerekesebb, csapongóbb gondolkodású. Azt már el is felejtetem, hogy korábban nem palástoltam el az igazi énem, azt a lányt, aki nagyon intelligens és együttérző, aki mindent megfigyel a világban és hosszan elgondolkodik rajta. Most már csak a kezelhetetlen, lusta gyereket érzem magamban. A lakásban mezítláb szeretek járkálni, nem törődve azzal, hogy koszos lesz a lábam, sokszor az ágyban eszek, és morzsás lesz. Ő viszont sokszor mintha magas lóról beszélne, mondja, hogy mit hogyan kéne gondolni vagy tenni, mi lenne a helyes hozzáállás. Szóval olyan kioktatóan mondja, néha még dühös is lesz, ha azt érzi, hogy nem figyelek oda rá (pl. pazarolom a kaját, pedig megkért, hogy figyeljek erre jobban). Sokszor hangot ad annak, hogy nem jó háziasszonynak tart, és nem egyszer ezt mások előtt is mondja poénosan, csak az a baj, hogy ha poén is, a poén legalább féligazság...és ez bántó, hogy másoknak elmondja. Amikor ezt felhoztam neki, akkor azt vágta vissza, hogy akkor ne legyek olyan, változzak meg, olvassak több könyvet, és akkor nem lesz mit mondania, ami bántó. Pedig én is kipletykálhatnék róla igen bántó dolgokat, mégsem érzek rá indíttatást. Most is csak tanácstalanságomban teszem, de ezt is névtelenül.

Mindezek ellenér sokat dicsér, hogy szép vagyok, másoknak is...de ez könnyű, mert tényleg szép vagyok. De mi van a gyengéimmel? Nem úgy kellene, hogy másoknak vagy jót, vagy semmit?

Én a barátaim előtt még viccből sem kritizáltam őt, de lassan úgy érzem, hogy kiszakad belőlem, mert úgy érzem, az a kép épül fel az emberekben kettőnkről, hogy ő az érett, a céltudatos, én meg a bizonytalan, gyerekes, rendetlen, akaratos, nem céltudatos, csinos kislány. Az, hogy ezeket zokon veszem, mind arra van fogva általa, hogy nincs helyén az önbizalmam, és nem fejlesztem eleget magam.

A másik, ami nem tesz jót az egyébként még ingatag önbecsülésemnek, hogy megyünk az utcán, és folyton megdicséri nekem, hogy "milyen szép ez a lány, nagyon szép arca van" vagy "jó alakja van ennek a lánynak, szép izmos" vagy "jól néz ki az a ruha, nem? csinos. megszerezzem neked?". Többször megkértem, hogy ne mondja ki ezeket, mert én is látom, hogy szép. De hát annyi szép lány van! Ha mindegyiket megdicséri, nem csak engem, akkor nem érzem magam kitüntetve. A másik, hogy tini koromban ez volt a legnagyobb problémám, hogy testképzavarom volt, és mindig más lányokhoz hasonlítgattam magam.

Szerinte ebben is csak a hozzáállásommal van a baj, mert hogy ő szereti a szép dolgokat, és megcsodálja. Úgy érzi, ő erről szeret beszélni. Imádja a szép arcokat, szép lányokat, és ennek az érzésének hangot is ad. Szóval kb. ilyen típusú megbeszéléseket sikerül elérnem, ha valami problémám van, aminek megoldásához ő is kellene.

Nekem ez olyan, mintha nem tanultam volna meg rendesen tisztálkodni, és azt mondtam volna, hogy "nekem ez a természetes, és akinek ez nem tetszik, annak a hozzáállásával van a baj".

Azt szeretné, hogy én is vele csináljam az üzletet, hogy soha ne legyenek anyagi gondjaink, és ne kelljen alkalmazottnak lennünk. Eddig mindig közös jövőről beszéltünk, és ugye egy házasság nemcsak abból áll, hogy dúl a szerelem életünk végéig és minden felhőtlen, hanem kompromisszumokra, jellemfejlődésre, alkalmazkodásra van szükség. Sokszor úgy érzi, hogy nem olvasok elég könyvet és a negatív gondolkodásom lehúzza őt abban, hogy egy támogató hátteret érezzen maga mögött. Nekem viszont nincs belső motivációm, hogy az ő álmát valósítsam meg, nekem az a legnagyobb álmom, hogy világhírű fizikus legyek (most elsőéves vagyok), hogy valami nagyot alkossak a szellememmel, ami megérinti az embereket és segít rajtuk (pl. légszennyezés csökkentése, gyermekek lelki fejlesztése már fiatalon, hogy kiegyensúlyozottabb felnőttek lehessenek...stb.). Én vágyom olyan beszélgetésekre, ahol meg tudom tapasztalni a beszélgetőpartner kreativitását, az villanyoz fel, hogy érzem a szellemi sziporkákat, a két ember közötti asszociációs folyamatot. Van egy-két évfolyamtársam, akivel sokkal jobban élvezem a beszélgetést, mint a párommal, mert az nem olyan egysíkú. Pl. fél órát eltölteni a galambok udvarlási szokásainak tanulmányozásával, és közben röhögni rajtuk, szerintem jó móka. Ezt a párommal nem lehet megtenni. Vagy azt se, hogy elbeszélgetünk a csillagokról, az ismeretlenről, vagy spontán kreálunk egy mesét, vagy egy dalt, ilyenek. Ha mégis előfordul, azt is én találom ki, és ha olyan kedve van, akkor társul hozzám. De általában nem társul, csak mosolyog rajtam, meg örül nekem. Ezek a kreatív és megkapó gondolatok érdekelnek engem a legjobban a világon, mert olyan érdekes a természet és a törvényei. De neki ez csak okoskodás, és ha felhozok egy ilyen témát, akkor nem szívesen beszél róla, elvágja az egészet egy "ez fantasztikus" vagy "tök jó" vagy elkezd ellenérvelni, hogy miért is nincs értelme erről beszélgetni, mert hogy magában a témában is érződik, hogy bizonytalan vagyok, vagy hogy nem gondolkodom pozitívan. Persze ezt nem ilyen konkrétan mondja, csak felhoz egy idézetet egy személyiségfejlesztő könyvből, és elkezdi nekem magyarázni. Én is szeretem az ilyen könyveket, mert sokat segítettek a depressziómból való kijövetelből. Tudom, hogy folyamatosan olvasni kell őket, mert a világból annyiféle negatív hatás árad (pl. híradó, beképzelt, dohányzó tinédzserek, anyázás, szülő szidja a gyerekét, frusztrált dolgozók...stb.)

Ha elbeszélgetek 1,5-2 órát egy számomra szimpatikus ismerőssel, máris azt érzem, hogy repülök, és elönt a boldogság, egyféle szellemi izgalom. Ha ugyanúgy szólok a barátomhoz, vele ez nem történik meg. Nem alakul ki az a közös buborék, vagy hamar kipukkad. Formálisnak érzem az egész kommunikációt. Egysíkú és unalmas számomra. Jó játszani, meg ugyanazokat a közös viselkedésmintákat nap mint nap elismételni (pl. azt játszani, hogy kutyusok vagyunk), de ezek a dolgok már csak rutinszerűek.

Mindamellett nagyon tetszik, mint férfi, mindig kedves velem, mindig bátorít. Elvisz ide-oda, szóval így, hogy vele vagyok, sokkal több kulturális és társadalmi élmény ér, mintha magamban lennék. Ő azt mondja, hogy nélkülem nem lenne boldogsága, de nélkülem nem lenne nyomora sem. Ezt úgy érti, hogy rossz neki látni, amikor demotivált vagyok az élettel kapcsolatban, amikor boldogtalannak és céltalannak lát. Szóval neki az én jellembeli fejletlenségem a nyomora. Tehát sokszor nem olyan társaságnak számítok neki, aki felhúzza őt, nem úgy, mint az üzlettársai (és ebben tényleg van sok igazság).

De mit tegyek, ha egy/több számomra szellemileg vonzóbb férfin jár az eszem egész nap, és arról képzelődöm, hogy milyen jól elbeszélgetünk, és megdobban a szívünk? Már nem érzem magam szerelmesnek, de nem tudom, hogy ami elromlott, helyette keressek másikat, vagy pedig tényleg csak a hozzáállásommal van baj, és egy kis önfegyelemre van szükségem. Attól tartok, ha ágról-ágra szállok, akkor a végén sohasem lesz családom meg gyerekeim, hiszen egy férfi sem tökéletes. 40-50 évet leélni valakivel, az nem csak csupa rózsaszín felhő...de nem tudom, hogy az ilyen "hosszú távú" társat mi alapján ismeri fel az ember?

Tegnap jól összevesztünk ezek miatt, majdnem szakítottunk is. :(

Tényleg csak az éretlenségem és a rossz berögzöttségeim az oka annak, hogy máshol keresem a gyémántmezőt? Lehet, hogy igazából a talpam alatt van a gyémántmező, és pont az utolsó ásási mozzanat előtt adom fel? Mit gondoltok?

Bocs a hosszúságért.

22/N