Szerelmes vagyok egy gyönyörű,14 éves lányba (részletes sztorival), mit tegyek?

@00:16 80%

Legutóbb kommentelő írtad, hogy egy társaságba járunk, elvégre meghívhatnám egy italra. A gond, hogy én nemrég vagyok ebben a már évek óta jól összeszokott társaságban, ez az egyik hátrányom. A másik hátrányom, amely valójában az elsőt is valódi hátránnyá teszi, hogy nem vagyok túl jó közösségi ember, főleg azért sem, mert a társaság nagy része jóval fiatalabb nálam, és ők rengeteget nevetnek azon, amin én nem tudok, azaz tudok, ha megerőltetem magam. Ugyanígy vannak olyan poénok, amin meg ők nem tudnak én meg igen. Nem gond, ha vannak ilyen különbségek, de néha talán túl sok van, bár lehet, hogy ez nem teljesen igaz, jelenleg így érzem. Ettől függetlenül nagyon jó a hangulat és szeretek velük lenni. A harmadik hátrány, ami az első kettőből következik ezek után, hogy úgy érzem, én vagyok az utolsó, aki lekötheti - legalábbis amikor együtt van a társaság. Mindig akad ott valaki, aki elvan vele, így - a gátlásaimat is figyelembe véve - nem könnyű egy közös alkalmon megközelíteni.

"Hová megy továbbtanulni, mi érdekli stb." Szerintem ezen már túl vagyunk. Nagyjából tudom, hova szeretne menni, azt is tudom, nagyjából mi érdekli, ugyanis az említett táborban ezt, ha röviden is, de megbeszéltük. Persze akad még sok ehhez hasonló felületes téma bőven, de a nagy kérdés számomra, mit lehet ezekből később kihozni, hogy lehet úgy irányítani a beszélgetést, hogy mélyebb témába vágjunk - ha pedig ez megvan, hogy tudom úgy összeszedni a gondolataim, hogy eszembe jussanak minél jobb és odaillőbb dolgok, amiket mondhatok neki. Fizikai aláfestés? Mennyire érdemes csinálni és mikor? Gondolok itt egy ártalmatlan simogatásra vagy érintésre. Ezzel az a baj, hogy sajnos (:D) nekem túl jól esne őt megsimogatni vagy megérinteni, félek, hogy ez látszana rajtam ;)

Sziasztok!

Újra itt, és még mindig itt, még mindig úgy, még mindig fülig, hallásig, látásig, éneklésig szerelmesen. Mostanában nem volt időm csekkolni ezt a topikot, de nagyon sok jó, biztató válasz érkezett, amiket nagyon köszönök. Megpróbálok mindegyikre érdemben reagálni, ezen keresztül elmesélni a kiírás óta történteket, ha nem is teljes részletességgel vagy szó szerint visszaidézve. Vannak jó és rossz híreim, a rossz persze csak nekem rossz, a jók lehetnek bárkinek jók, akik csak értékelni tudják vagy átérzik. Több részre bontanám a mai hozzászólás-áradatomat. Egyfelől szeretnék reagálni legalább néhány mondatban azoknak, akik vették a fáradságot és elolvasták mindazt, amit eredetileg kiírtam, esetleg az eddigi hozzászólásokat is. Ezek közül különösképp örültem azoknak a hozzászólásoknak, amik kísértetiesen hasonló helyzetben pozitív tapasztalatokról számoltak be. Nem örültem a trolloknak, és a kommentjeiket továbbra is ki fogom moderáltatni, úgyhogy teljesen felesleges ide szemetelni az átlaghoz való görcsös ragaszkodásuk megnyilvánulásait.

@ #66 (08-13 10:08)

Köszönöm, hogy elolvastad. Vesztenivalóm? Nincs? Sajnos a szerelem nem olyan egyszerű (nálam legalábbis), hogy egy ilyen tőmondattal letudható, ha elutasítanak. A problémám az, hogy rajtam is múlik, ha elutasítanak, esetleg a helytelen stílusomon, reakcióimon, vagy esetleges túlzott rámenősségemen is bukhatok.

@ #64 (08-02 19:57) és #65 (08-02 20:03)

Nagyon köszönöm a biztató választ, azon kevesek között vagy a válaszadók közül, akik teljes mértékben (és mélységben) megértették mindazt amiről írtam. Azóta történtek dolgok, de még mindig úgy vagyok vele, hogy nem merek gyorsan közelíteni (konkrétan meg nem is tudom, hogy kéne), nehogy hirtelen azt higgye, túl komoly dolgot akarok tőle, megijedjen, és végleg elforduljon (vagy féljen) tőlem. "Történtek dolgok" alatt értem azt, hogy sikerült már olyan pillanatot összehozni (próbák után), amikor tudtam vele jót beszélgetni, mesélt a mélyebb lelki világáról, hogyan látja a világot, hogyan működnek nála a dolgok és ez megerősített abban a hitemben, hogy sokkal érettebb a koránál (14 létére jellemben simán 18+) megannyi dologban hasonlítunk is. És minél többet beszéltem vele, annál inkább rájöttem, hogy mennyire szeretem és hogy mennyire RÁ van szükségem, most már mindegy is milyen formában, hogy "klasszikus járós barátnő" vagy nagyon jó barát, esetleg egy picit több annál, akit nagyon lehet és kell szeretni (mivelhogy szexről nyilván nem lehetne szó még egy darabig). Azóta rengeteget álmodtam vele, ami eleinte nem volt jellemző. Különböző élethelyzetek voltak, sokszor megöleltem már álmomban, volt, hogy együtt nevettünk, volt, hogy együtt sírtunk - olyan életszerűek voltak (persze a különféle sírós/nevetgélős musicales jelenetek próbája után ez lehet nem is csoda). Szeretnék minél többet együtt lenni vele, kettesben, de nem érzem magam még olyan közel hozzá, hogy külön programot csináljak vele úgy, hogy csak miattam jönne el.

A fenti hozzászólásokat adott válaszaim az azóta történtekre való tekintet nélkül írtam, most pedig nézzük tehát, mi is történt. #66-nak írt kommentemben már szinte előre láttam, mi fog történni, node ne szaladjunk még ennyire előre.

Most pedig nézzük, mi történt azóta. Adódott néhány alkalom, amikor vele lehettem, kettesben, pont úgy, ahogy elképzeltem, mikor először írtam ide.

Az első hazakísésérés

~~~~~~~~~~~~~~~~~

Hetekkel ezelőtt, próba után kint voltunk többen az épület előtt, hazafelé készülődve, a lány, két másik tag és én. Beszélgettünk. Ezután a lány megkérdezte azt a két másikat, nincs-e kedvük hazakísérni. Nem volt. Egyikükért jöttek, másikuk motorral volt. Ezután gondoltam, megpróbálom lecsapni a labdát, ha már feldobták. Mondtam, hogy nekem lenne kedvem, látszólag nagyon örült neki. Ez volt az első olyan alkalom életemben, amikor először úgy igazán kettesben lehettem vele. Volt nála egy nagy utazótáska tele könyvekkel, amit végig vittem is neki, hogy ne kelljen cipelnie. Útközben én igencsak visszafogott voltam, kissé blokkolt is, beszélt nekem néhány dologról, barátairól, barátnőiről, kivel éppen milyen viszonyban van, milyen jelenbéli esetleges konfliktusok vannak. Beszélt még a csoporton belüli egyik sértődős esetről, ugyanis az egyik lány nemrég elment a csoportból, álltólag azért, mert féltékeny volt, pont őrá (hahh, ha tényleg így van, no akkor van is mire:). Ezután áttért önmagára, elmesélte, amit már eddig is sejtettem és éreztem, hogy van egy belső világa, amit nem mindenkinek mutat meg, csak azoknak, akik látni is képesek és azt úgy, ahogy kell. Elmesélte még, hogy több mint négy éve (avagy 10-11 éves kora óta?) reménytelenül szerelmes egy most 16 éves srácba, aki gyakorlatilag szarba se veszi, holott elvileg tudja a dolgot. Na az ilyenekre tudok nagyon mérges lenni :) dehát abszurdum mindig kell mindenhova, nemde?

Az első véletlen találkozás

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Az első hazakísérés utáni héten véletlenül összefutottunk a városban. Én föl alá sétálgattam, ő meg hátulról ugrott oda hozzám, elszakadva egy másik társaságtól, akikkel korábban jött a közeli gimnáziumból, ahová járnak. Hirtelen annyira meglepődtem a találkozáson, hogy reakcióimat tekintve egyáltalán nem voltam meglepett :) furcsa az ellentmondás, de így van. Látszólag örült nekem. Elkísértem egy darabig (nem haza ment, nem is tudtam volna vele menni), majd elbúcsúztam tőle, kb. beszélgettünk 5 percet, ami nem sok, de bearanyozta a napomat, aznap egész nap vidám és feldobott voltam. Hihetetlen, mennyi lelki energia lakozik a szerelemben - sokszor azon tűnődöm, vajon mindenféle szerelem és ábránd nélkül hogy lehetne ezeket kihozni magamból, mert elkellenének. Persze válaszként jön a mai fiatalság szentháromsága: cigi-fű-pia. Ezt viszont elvből nem fogom megtenni, ha örökre szomorú és magányos maradok, akkor sem.

A második hazakísérés

~~~~~~~~~~~~~~~~~

A soron következő próba után már ő kérdezte meg, hazakísérem-e. Erre hirtelen nem tudtam biztos választ adni, mert elvileg aznap este még lett volna más elfoglaltságom valakinél, de beszéltem az illetővel és kiderült, nem lesz semmi - nem szeretem, ha lemondogatnak előre megbeszélt dolgokat, de ennek jobban örültem ott akkor, mint bárminek. A szép a dologban az, hogy lett volna, aki hazaviszi kocsival, és erről is lemondott, inkább megkért, hogy kísérjem haza, pedig tudja, pont ellenkező irányba lakom, mint ő. Én természetesen nagyon szívesen megtettem és meg is teszem ezt neki, ha 10x annyit kéne mennem hazafelé, csakhogy vele lehessek, azt is megtenném. Elindultunk hát és a szokásos módon alakult köztünk a beszélgetés. Ő beszélt, én meg próbáltam reagálni. A második hazakíséréskor szinte teljesen blokkolt voltam, alig tudtam valamit mondani neki, csak beszélt, beszélt, beszélt, beszélt, én meg "aha", "jaja" közel olyan stílusban, mint a "Cuki vagyok" klipben a háttérből, ahogy benyögik. Ilyenkor haragszom magamra, de hiába teszek bármit, nem tudom elereszteni magam. Nem tudok én is olyan oldott állapotban beszélni, mint ő, pedig nagyon jó lenne. Ettől függetlenül változatlanul jó volt vele lenni.

Második véletlen találkozás

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

"Véletlenek" vannak? Azóta újra megismétlődött a korábbi eset és az egészben az a fura, hogy teljesen más helyszínen, teljesen más időben futottunk össze egy szép, napos délutánon. Éppen az ebédből visszamaradt almát eszegettem egy úton sétálva, amikor megálltam egy kuka mellett, mert már kevés volt belőle, és gondoltam, megeszem gyorsan, lesz hová kidobni a csutkát. Aztán, ahogy ott álltam, egyszeriben megláttam őt, két másik lány társaságában, hogy felém sétál. Nem hittem a szememnek, de ő volt az. Mikor már hallótávolságba került, felkiáltottam: Látod, micsoda véletlenek vannak! - ez szerintem gáz reakció volt, de ezt majd Ti eldöntitek (esetleg mit lehetett volna jobbat?). Ezután megbeszéltünk a napunkat. Elmesélte, milyen volt a napja az iskolában és hogy délutánra kaptak városnézős feladatot, aminek keretében néhány helyszínt be kell járni. Érdekes, ő egyáltalán nem zavartatta magát az osztálytársai miatt (két másik lány) előttem, én viszont igencsak zavarban voltam miattuk, szóhoz se jutottam. Ennek ellenére megkért, hogy kísérjem haza, azt mondta, nem szeret egyedül hazamenni. Eredetileg úgy volt, hogy ameddig útba esik megyek, kérdezte, merre megyek, mondtam, haza. Mikor odaértünk a helyhez, ahol másfele kellett menjek, el akartam köszönni tőle, erre egy hangos "nemááár"! Szerette volna, hogy maradjak - meglepődtem rajta, de ott belül nagyon-nagyon jól esett. Megkért, kísérjem haza, ez megerősítette a tudatot bennem, mintha örülne nekem, hogy itt vagyok és vele megyek. Sajnos a zavarban lét így is megmaradt, ilyenkor nem nagyon tudok vele beszélgetni, általában úgy van, hogy ő beszél, én pedig "aha", "jaja", "igen" semmitmondó válaszokkal veszem tudomásul, amit mondott. Az a gond, hogy olyan állapotba kerülök, mikor vele beszélek, hogy alig tudok megszólalni.

Szóval megyünk-megyünk, sétálunk négyen, mikor egyszer csak szembe jön egy csaj, akin nincs melltartó (persze fölötte nyilván van ruha). Ő betol egy "rakétamelles oltást", persze csak nekünk, nem a melltartó nélküli csajnak. No az ilyenekre mit reagáljak? Semmi nem jutott az eszembe, csendben maradtam. Később, mikor már csak ketten mentünk hazafelé, elmondja nekem, hogy igazán összejöhetne már a pasival, akibe gyerekkora óta szerelmes, mert négy éve nem járt senkivel, maximum néhány napig, miután megundorodott a kapcsolattól, attól, hogy úgy érezte, valakihez hozzá van láncolva. Nem értem ezt, miért mondta, hiszen múltkor még éppen azzal jött, hogy nem akar tőle semmit, egyszer pedig jól el is küldte melegebb éghajlatra. Ott akkor eszembe jutott, milyen jó lenne, ha ezt a hosszú négy évet velem törné meg, de nem jött ki a számon semmi más, ismét csak a "jajaja", "igen" jellegű válaszok. Pedig jó lett volna azt mondani neki, hogy "én szívesen járnék veled", vagy nem tudom. De nem kellett várni a sültgalambot s mikor megérkezett, azt kívántam, bár ne érkezett volna meg. Bár inkább csendben maradok, nyugodt és visszafogott.

A baljós "harmadik út"

~~~~~~~~~~~~~~~~

Úgy tűnik, az előző heti blokkoltságom nem zavarta, hiszen e próba után se zavartatta magát megkérdezni, hazakísérem-e. A választ kitalálhatjátok, a gravitáció előbb szűnt volna meg, minthogy nemet mondjak neki. Nagyon jól éreztem magam e harmadik alkalommal. Szinte már programunk is volt. Az egyik közeli étteremben volt egy rendezvény, amit szülei szerveztek. Mikor odaértünk, a dolognak már vége volt, a vendégek elmentek, viszont étel még maradt, így mondhatni, meghívott vacsorára. Közben is jót beszélgettünk. Ezután hazafele vettük az irányt, azaz neki hazafele. Sikerült feloldódni, sikerült közvetlennek lennem hozzá, erről álmodtam már hetek óta. Soha nem sikerült még ilyen közvetlennek lennem egy lányhoz, akibe szerelmes voltam, soha életemben, és ezt nagyon komolyan mondom. Emellett soha életemben nem beszélgettem még ilyen jót egy lánnyal, akibe szerelmes voltam, tényleg soha. Talán magától értetődő ezek után, hogy ez mennyie felcsigázott, ígyhát műveltem néhány olyan dolgot, amit így utólag visszagondolva lehet, hogy nem kellett volna. És hogy miért gondolom így?

1. Nem válaszolt a levelemre, amit neki írtam rögtön azután, hogy hazaértem. Ebben leírtam, hogy jó volt vele beszélgetni, és megköszöntem a vacsorát. Nem válaszolt, még annyit sem, hogy „szia”, „veled is jó volt”, „nem volt jó veled, többet ne is kísérj haza, kérlek”, „örülök, hogy ízlett a vacsora, nekem nem, alap, hogy meghívtalak”, „egészségedre a vacsora, ennyi és ennyi forint lesz” vagy akármi. Nem, semmit nem írt. Mellékesen, talán az volt a legigazibb hazakísérés, azt éltem meg a legszebbnek, a legérdekesebbnek, mert az volt az első.

2. Sokkal távolságtartóbb volt már ezután velem, mint előző alkalmakon. Nekem valamiért nagyon feltűnt, talán mert iránta vagyok a legfigyelmesebb, őt követem mindenfelé a szememmel, mikor közelemben van, s oly sokszor rám néz mosolyogva, ha teheti mindig elmesél valamit, legyen az akármilyen jelentéktelennek tűnő, rövidke történet – én pedig annyira örülök neki és annak is, amit mesél, hogy nem tudom elmondani (persze, biztos csak az illúzióim, megint). Ma ezek szinte egyáltalán nem voltak.

Tudom, nem szabad a szemére vetnem, mert senki nem szereti, ha ezt teszik. Pláne én, milyen alapon tehetném? Mástól akit már régebbóta ismer se szívesen veszi az ilyet, én viszont még messze vagyok attól a státusztól, mint ők. Eddig mindig természetesen jött, hogy annyiszor szemezgettünk, egymásra néztünk nevetve, az is természetesen jött, hogy érdeklődött irántam, hogy megosztotta velem az élményeit, hogy néha-néha tanácsot kért. Én ezeket nem várhatom el tőle, de nagyon örültem, hogy legalább ennyi volt. Ezzel a nappal úgy érezetem, valami mintha eltört volna, és sokszor beugrott a múltheti hazakísérés, ahol – egyre inkább kezdtem úgy látni, hogy – túlságosan eleresztettem magam és túl sokat zúdítottam rá egyszerre. Több utalást is tettem arra, hogy felettébb kedvelem a társaságát, de ő is olyan vidám és olyan közvetlen volt aznap este, hogy azt hittem – én, aki pont arra vágyik, hogy végre egyszer sikerüljön közvetlen lenni és kimondani őszintén, amit érez, akár előtte is, neki is, szemtől szembe, ha kell – hogy végre itt az idő, hogy megtegyem, hogy egy picit közelebb kerülhetek hozzá. Úgy búcsúztam el tőle, „nyugodtan hívj, ha van időd találkozni velem, akár vasárnapokon kívül is, mert szeretek veled lenni” – szó szerint így, az utolsó három szó a lényeges. Már ott, akkor, búcsúzás után, miközben hazasétáltam, elgondolkodtam azon, helyes volt-e, de elhessegettem az ezzel kapcsolatos kételyeim, mert olyan jó hangulatba kerültem a vele való beszélgetéssel töltött közel egy órától, hogy ilyen már igencsak régen volt. Azóta azonban egyre inkább az derül ki számomra, hogy több, mint valószínű, hogy felsültem.

Node mégis milyen legyek? Mit mondjak neki, ha egyszer tényleg nagyon szeretek vele lenni? Mondjam azt, hogy „jó, jó, majd jövő vasárnap a megszokottak szerint”, legyek átlagos? Egyébként is, valakinek aki szerelmes, nem az minden vágya, hogy, ha csak utalgatva, kerülgetve is, egy nap egyszer és mindenkorra tudassa a „szerencséssel”, hogy igenis szeret vele lenni, szereti hallgatni a hangját, szereti érezni az illatát (annak eredeti és nem szexista értelmében), szereti fogni a kezét, szeret hozzá beszélni (még ha ügyetlen szófordulatokkal is), szeretné magához ölelni, és szeretne vele minél több időt eltölteni. Nem így lenne a normális? Persze beszélek és írkálok én itt össze-vissza normalitásról, amikor azt se tudom, mi az. Ha már „normálisról” beszélünk, „nem normális”, hogy egy huszonhárom éves srác egy tizennégy éves lányba legyen szerelmes. Nem vagyok „normális” és talán nem is voltam az soha. Rendszeren, társadalmon és társaságon kívülinek éreztem magam mindig sok tekintetben, ellenben ő sem egy egyszerű kis tizennégy éves tinilány, annál sokkal több, főleg lélekben. Egyelőre nem is szeretnék tőle sokat, csak közelebb kerülni hozzá, de ezek szerint, már ha apró szikráját is látja, egy félrecsúszott szófordulat ha utal arra, hogy érzek iránta valamit, már elzárkózik. Gyűlölöm, hogy megint igaza egy jóbarátomnak, pedig úgy szeretek neki nem hinni. Az emberünknek megszámolni sem tudom, hány barátnője volt már 14-16 korosztályból - kijelenthetem, ő tud csajozni. Engem viszont még mindig nem tudott megtanítani, ami nem az ő hibája, hanem az enyém. Belőlem ezek nem jönnek ki. Én csak akkor szeretnék igazán közel kerülni valakihez, ha szerelmes vagyok belé, és vica versa. Valamikor még nagyon az elején, mikor még igazi szerelem nem is volt a lány iránt, csak talán a csírája, eme barátom azt mondta nekem, mikor kíváncsiságból megkérdeztem, hogyan érdemes beszállni a tini, csapkodós, simogatós, ölelkezős, hülyülős stb. könnyed társasági színjátékokba úgy, hogy minél közelebb érezhessem magam hozzá:

- Amíg viccelsz, addig oké, amíg heccből, bunkózásból csapkodsz, érsz hozzá, esetleg simogatod meg, addig oké.

- És ha csak úgy gyengéden, csendben megsimogatom, nem kompenzálásképp egy korábbi csapkodásra vagy játszott sértődésre, hanem csupán mert jól esik? – kérdezem.

- Akkor azt hiszi, komoly dolgot akarsz, megijed és elzárkózik.

Magyarul, ha már úgy szeretnék szeretni valakit, ahogy eddig ecseteltem, akkor már nem kellek. Csak addig kellek, amíg a már egy korábbi hozzászólásban említett "bunkó-macsó" réteg trendjét követem. Miért vágynak akkor mégis efféle törődésre? Mert ha nem vágynának, nem játszanák ezeket a játékokat. Valaki mondja meg, miért kell ez az agresszióból, hülyeségből, flegmaságból készült "cukormáz", ami nekem nincs, és csak görcsösen tudok erőlködni, hogy legyen, de akkor se lesz. Persze nekem is csak addig baj, amíg nincs, ha tudnék úgy operálni, mint ők, biztos nem elégedetlenkednék itt.

Szóval tehát végül elértem, amit akartam. Oldott lettem, és el tudtam neki mondani annak egy részét, amit el szerettem volna, és ahogy eddig tűnik, tökéletesen ellenkező hatást sikerült vele elérnem. Az őszinteségem volt a hiba. Túl gyorsan, túl hirtelen lettem őszinte, mert mi másra vágyik egy olyan ember, mint én, mint arra, hogy kimondhassa a legszebb dolgot a világon, illetve azt, ami neki jelenleg a legszebb. Ott, akkor (már megint a szituáció rabsága), abban a helyzetben, abban a pillanatban ezt nem gondoltam végig. Nem gondoltam végig, hogy szépen, óvatosan kéne, nehogy esetleg megijedjen vagy ilyesmi. Nem gondoltam végig, mert nagyon jól éreztem magam vele, percről percre egyre jobban és jobban, és kezdtem úgy érezni, hogy egy kicsit megtörik az, ami az előző két (azaz három) hazakíséréskor még csak repedezett, egyszóval kezdek kibontakozni előtte. Majdnem két órát beszélgettünk. Kevés olyan alkalom volt ezalatt a 23 évem alatt, mikor ilyet éreztem. Nagyon kevés, de annál inkább vágyom őket.

Azóta már nem beszléget velem. A hosszabb, valódi tartalommal bíró Facebook üzeneteimre nem válaszol, amiket neki írok. Ha rákérdezek, megkapta-e, unottan közli, hogy igen, de érdemben nem reagál. Nem meséli nekem történeteit, nem érdeklődik, nem néz annyit a szemembe, alig mosolyog rám. Számonkérni nem akarom rajta. Nem lenne értelme, csak rontanék a helyzeten. Érzem és tudom: valami elveszett, eltörött, és ha valaki elrontott valamit, az nagyon valószínű, hogy én voltam. Nem tudom, hogy tegyem jóvá, hogy "csináljam vissza". Azt sem tudom, pontosan mit rontottam el, csak önkritikusan sejthetem (mindaz, amit leírtam). Elértem nála azt, amitől mindig is féltem, hogy akaratlanul elérem.

Reményem azonban még nem halott. Kinyitom Müller Péter Szeretetkönyvét (ad-abszurdum, valakik egy betűt nem olvastak el belőle és mégis sikeres "csajozók"), és azt olvasom benne valahol az elején: "Ahogy az akácág leveleit tépkedjük, és a sok bizonytalan "szeret - nem szeret", "szeret - nem szeret" után talán eljutunk végre a "SZERET!" bizonyosságáig - vagyis a valódi választ adó levélig - úgy indulunk most a magunk igazi válaszának keresésére. Ezen az úton minden levélke fontos. A letépett levélkék is. Ezt a végső titok sejtelmével mondom neked: nemcsak az Utolsó Levél, hanem az egész ág és minden letépett levélke egyformán fontos. A tévedés is fontos. A csalódás is fontos. A kiábrándulás is."

Ez biztat. Biztat, hogy ami most van köztünk (ami inkább egy kezdődő elutasítás vagy elfordulás részéről, mint elfogadás) nem a végső állomás, hanem talán egy folyamat része, hogy közelebb kerüljek hozzá, viszont nagyon rossz megélnem. Talán valahogy így indultam el én is most. Bár ezt a könyvet már többször is végigolvastam, berögzöttségeim, sémáim, alternatív (közönyös, blokkolt, legújabban "flegma") személyiségeim azóta is gyötörnek. Rajtuk nem tudtam felülkerekedni, mert bár a szeretetnek, tudom (sejtem), végtelen ereje van, ha másra nem, legalább magunkra nézve, nekem változatlanul szükségem van arra, hogy elfogadják a szeretetem, mintsem megijedjenek, elmeneküljenek vagy egész egyszerűen hátat fordítsanak.

Miért írom én ezeket ide?

Egyrészt magam miatt, mert továbbra is tanácsot szeretnék kérni ebben a különleges, nem átlagos helyzetben. Másrészt mások, számomra még ismeretlenek miatt, akik a jövőben hasonló helyzetbe kerülhetnek és ha felnéznek erre az oldalra, esetleg néhány hasznos jótanácsot, iránymutatást találnak majd. Szerény véleményem szerint elvégre erre való ez az oldal, mintsem, hogy óvódás módjára röhögjünk mások "hülye" kérdésein vagy kárörvendően mások fájdalmán.

Végül pedig még egy válasz (korábbi hozzászólásra):

@ #33 (07-30 14:17)

Amit már tudsz, meglepetten és örömmel olvastam válaszod, melyben gyakorlatilag pontosan olyan kapcsolatról írtál, amilyet én is érzek, hogy első körben kialakulhat (vagy csak túlságosan szeretném, hogy kialakuljon). Eddigi beszélgetéseim során a lány elmondta nekem többek között azt, hogy enyhén tart magától az állapottól, attól, hogy "járás". Ezt nem velem kapcsolatban mondta - mivel arról még nem tud, hogy én éreznék bármit is iránta, ha csak nem érezte már meg eddig - hanem egyszerűen, mikor hazakísértem, mesélt egy kicsit az életéről, az eddigi (múltbéli) jelölteket sem mellőzve. Azt mondta, volt, hogy két napig "járt" valakivel, de hamar megundorodott az egésztől és (szó szerint így fogalmazott) hányingere volt. Úgy érzi, mintha a szabadsága ettől csorbulna, sőt elveszne, és bár tűnhet úgy, hogy magam ellen beszélek, valahol nagyon meg tudom érteni. Elmondása szerint nem szereti a kötöttségeket, azt, ha próbálják beskatulyázni, esetleg bekeretezni az életét, és mennél többet mesélt erről, egyre inkább jöttem rá, ki ő valójában, egy lány szabad (vagy közel szabad) tudattal. Pont ez az, amit a gyönyörű hangja, arca s külseje mellett még kincsnek látok benne, s ehhez tartozik még, hogy 14 évesen olyan dolgokat lát meg önmaga és az őt körülvevő világ kapcsolatáról, amiket mások csak 20 évesen vagy még akkor se. Én nem akarom elvenni ezt tőle, semmiképpen sem, és mindenképpen azt a szabadlelkű, játékos, életvidám lányt szeretném mindig látni benne, akit megismertem és megszerettem ezalatt a néhány hónap alatt. Ezért is értem talán, mire gondoltál, mikor azt írtad, "SOHA nem volt kimondva, hogy járunk, egyszerűen... kialakult.". Bár nálunk is kialakulna... :))