Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Szerelmes vagyok egy gyönyörű,14 éves lányba (részletes sztorival), mit tegyek?
Sziasztok!
A hosszúra nyúló kérdésem elején tisztázzuk le a dolgokat. Egy 23 éves egyetemista srác vagyok. Nem volt még barátnőm, tehát szűz vagyok. Elvált szülők gyermekeként nevelkedtem, óvodába vidéken jártam, majd Budapestre kerültem, ott jártam tovább iskolába. Nagyon sok probléma volt általános iskolában, négyszer kellett iskolát váltani, főleg beilleszkedési zavarok miatt. Az itt szerzett rengeteg negatív és destruktív élmény megalapozták mindezt, amiért most, végső elkeseredésemben, ide írok. Sokat voltam kiközösítve és az elhagyatottság érzése még most is gyötör, egyedül érzem magam, de nem is nagyon tudok mélyebb, lelki kapcsolatokat létesíteni más emberekkel (főleg nem ellenkező neműekkel), kivéve, ha érzem azt, amit talán úgy neveznék, feltétlen szeretet - tehát nem kell bizonyítanom és megfelelnem azért, hogy érezzem, az ő oldaláról is közel vagyok hozzá. Válaszokat keresek immáron több esztendeje. "Csajozni" egyáltalán nem tudok, semmilyen technikát nem ismerek. Nem is érdekel annyira a dolog, kizárólag azokkal akartam mindig fiú-lány kapcsolatot létesíteni, akikbe szerelmes lettem, de velük mélyet.
Az első nagy szerelmem 16 éves koromban volt, egy osztálytársam volt a szerencsés. Nagyjából egy évig voltam belé szerelmes, az egész a semmiből jött, majd kiábránduláskor semmivé lett. Abban a bizonyos egy évben az ő hatására kezdtem szocializálódni azokban a társaságokban, amikbe ő is járt, ez akkoriban főképp kocsmázást jelentett. Az ő iránta érzett szerelem adott inspirációt rengeteg magammal kapcsolatos dolog megjavításához, pl. tanulás, sportolás. Puszta remény vagy csak ábránd, aminek köszönhetem, hogy a tanulmányi eredményeim is jobbak lettek, lefogytam 10 kg-ot és rendszeresen sportoltam. Később, mikor elmúltak az iránta érzettek, ez megváltozott, visszasüllyedtem abba, ami előtte volt, nem volt már annyi életkedvem. A kapcsolatunkat illetően, kezdetben reménykedtem, hogy sikerül majd közelebb kerülni hozzá, az első három-négy alkalmon történt kudarc nagyon erős gátlásokat alakított ki bennem, de az inspirációm megmaradt. Tovább jártam kocsmázni a társasággal, lettek barátaim, akiknek később el is mondtam a dolgot, felajánlották a segítségüket. Azonban bármennyire is segítőkészek voltak, a dolgok rám eső részét nem tudták helyettem elvégezni. Kapcsolatom annyi volt a lánnyal, hogy egyszer nagy nehezen rávettem magam, hogy meghívom egy italra, majd néhány szót váltottunk. Annak ellenére volt ennyi, hogy naponta órákat töltöttem mellette abban a társaságban, amibe jártunk. Nem, ez sajnos nem vicc. Az időszak végén már kezdtem rá haragudni, mert úgy éreztem, semmibe vesz. A barátaimtól pedig azt hallottam vissza, hogy nem tud mit kezdeni a nézésemmel, azzal, hogy blokkolt vagyok és mikor hozzá kell szólnom, nem tudok olyan oldott lenni, mintha valamely hímnemű haverral vagy baráttal beszélek, ezért inkább nem is foglalkozik velem. Pedig én mindvégig jóindulatú és kedves voltam vele, szülinapjára és osztálykarácsonyra is szép ajándékot kapott tőlem, aminek nagyon örült. De mindvégig jobban érdekelte az, aki bunkózik vele, aki csipkedi, bökdösi, csapkodja, játszogat vele - ezekbe én nem tudtam beszállni. Én inkább szeretni akartam, megölelni, odabújni hozzá. Nem sajnálom ezt az időszakot, mert most, visszatekintve tanultam egyet s mást és olyan baráti kapcsolatokat alakítottam ki, amik a mai napig tartanak. Persze őket ezzel a problémával már nem traktálom, mert kellően kiveséztünk mindent, most már rajtam a sor.
A második nagy szerelmem gimis végzős koromban kezdődött el, akkor voltam 19 éves. Egy 15 éves lányba lettem szerelmes, szintén a gimiből, aki szintén elutasított és a barátaitól visszahallottak alapján csak jókat röhögött rajtam. Fennvolt egy társkeresőportálon és ott vallottam neki szerelmet, levélben, mert személyesen nem mertem. A portálon szingliként volt megjelölve, aki fiút keres. A levelet megkapta, de válaszra nem méltatott. Később rákérdeztem MSN-en a dologra, a választ úgy kellett kihúzni belőle: elmondta, hogy a válasz nem, mert éppen "kezd lenni" valakije. Később összeveszett a fiújával, ekkor sikerült egyszer elhívnom egy koncertre, de nem történt semmi, mert csak felszínes dolgokról voltam képes beszélgetni vele. A koncert végén mikor elbúcsúztunk egymástól, fénypont volt, hogy megölelhettem, de utána nem változott semmit a viszonyunk, míg végül kiábrándultam belőle és nem kerestem többet.
A harmadik pedig ez, amiről a topikot nyitottam. És hogy mi fogott meg benne? A történet érdekesen kezdődik. Egy ének- és tánccsoport tagja, akik fel szoktak lépni. Régóta járok a fellépéseikre, főleg a családom kedveli őket, már szinte hagyomány nálunk, hogy eljárunk. Nemrég jött az ötlet, hogy én is menjek el néhány órára, ahol énekelni tanulok, a végén pedig kiderült, hogy nincs is rossz hangom, ígyhát azóta is járok. Itt kezdődött az, hogy része lettem a közösségnek, ami egyébként nagyon jól össze van kovácsolódva és nagyon jó hangulat uralkodik azon belül is, ami a fellépéseikből is átjön - ezt folyamatosan éreztem is, mikor ott voltam anélkül, hogy személyesen ismerném őket. Pont olyat sejtettem érzéseimből, mint amit később megtapasztaltam, mikor csatlakoztam hozzájuk. Azt persze álmomban sem gondoltam volna, hogy szerelmes leszek egyikükbe. Mindez talán az első főpróbán kezdődött, amin részt vettem én is. A lány, mikor megjött, olyan életteli volt, messziről sugárzott belőle az élet, igen, talán így tudom a legjobban leírni az érzést. Én csak bámultam és bámultam, ő pedig köszönt nekem, mintha ismerne, pedig soha nem látott előtte, majd helyet foglalt kicsivel mellettem, az első sorban. Akkor csak azon tűnődtem, ki lehet ez a lány, nem tudtam a nevét se. Régóta járok a fellépéseikre, de az arcmemóriám pocsék és rosszul látok messzire (a szemüvegemet meg nem szeretem hordani:P), ergo többnyire nem jegyeztem meg a neveket, akik felléptek. Szóval ez volt, próbáltunk, ő énekelt, szépen, de akkor nem jött le belőle semmi különleges azon kívül, hogy jól csinálja. Mikor éjszaka hazaértem, rögtön bejelöltem ismerősnek Facebook-on mindenkit, akivel találkoztam, köztük őt is. Másnapra visszajelölt, aztán látom ám, hogy kezd tele lenni a News Feed-em meme-ekkel, funpic-ekre mutató lájkokkal, linkekkel és néhol meglepő status update-ekkel – ha unatkozik kb. mindig ilyeneket néz, lájkol, meg írkál. Gondoltam ránézek a profiljára. Megnéztem a képeit, és rájöttem, hogy egyre inkább emlékeztet valakire, nem tudom kire (a szerelem előtti stádium ez szokott lenni, korábban is volt már ilyen). Egyre inkább elkezdett tetszeni, jöttek megmagyarázhatatlan érzések vele kapcsolatban, főleg, mikor a sokszor számomra kicsit értelmezhetetlen status update-jeit olvasgattam akaratlanul is napról napra – pont jó volt, hiszen az értelmezhetetlenségük gondolkodtatott el. Nem voltak elég konkrétak, nem volt címzettjük, mintha azt szerette volna, mindenki értelmezze maga. Egyre kíváncsibb voltam rá, egyre többet nézegettem a profilját, hogy miket ír, hogy mik érdeklik stb.
Később jött egy következő fellépés, egy következő főpróba. Arra már izgatottan mentem el, miatta. De itt még csak tetszett, érdekelt, nem éreztem, hogy szerelmes vagyok belé. Beléptem a terembe, rögtön elvakított egy irányítató reflektor amit éppen próbálgattak és a baloldali bejáróhoz világított. Mivel richtig a szemembe ment az egész, nem láttam semmit, de biztos voltam benne, hogy engem nagyon jól lát mindenki, úgyhogy hangosan köszöntem egyet, aztán lementem és leültem az első sorba. Láttam, hogy a lányok között nagy munka folyik, éppen az apróbb díszletelemeket rakják össze. Én csak ott ültem és néztem, ahogy dolgoznak, nem csináltam semmit, míg végül bekapcsolódtam a munkába és segítettem nekik. Egyszeriben megláttam őt a színpadon, de össze-vissza sürgött-forgott, felém nem nézett. Néha oda-odajött az elején, de olyan természetesen szólt hozzám hirtelen, hogy nem is köszöntem neki külön. Kérdezte, többek között tőlem is, hogyan kell csinálni (a díszletes dolgot). Nem ment neki elsőre, másodikra sem, aztán megint megkérdezte. Segítettem, elmondtam neki részletesebben, erre mondta, hogy érti és azt is, hogy „örülök, nem vagyok gyökér”. Nem értettem, miért mondja ezt, így azt reagáltam „miért lennél?” – erre nem mondott semmi érdemit, csak folytatta, amíg meg nem jött a pizzájuk, amit korábban rendeltek. Ezután az ő számát próbálták, és ott, abban a pillanatban nagyon megérintett. Olyan szép, olyan bensőséges, olyan megmagyarázhatatlanul egyedi és eredeti volt. Nézni és hallgatni is olyan jó volt, mint egy újjászületés, mint valami egységélmény, hogy minden a helyén van és harmonikus. Fura, hiszen már hallottam sokszor énekelni korábbi fellépéseken, de nem így, nem ezzel az érzéssel telítve. Talán ekkor tudtam már igazán átélni, amit hangjával átad, őt magát, önmagát. Később megkért, vigyázzak a cuccaira. Jól esett, hogy így szinte ismeretlenül is megbízik bennem, azt mondta, az öltözőkben nem meri hagyni. Nagyjából fél óra múlva azonban el kellett mennem, így szóltam neki, hogy ne haragudjon, de tovább nem tudok vigyázni a cuccaira, mert el kell mennem. Mondta, semmi gond, igazából örül, hogy eddig is vigyáztam rájuk. Eztán megdícsértem, hogy gyönyörűen énekel, amit megköszönt. Elmentem. Este elgondolkodtam azon, mi történt, rajta is. Rájöttem, ami eddig a pillanatig nem volt nyilvánvaló. Szerelmes vagyok.
Azóta volt egy, a foglalkozásokkal kapcsolatos tábor, ahová én is elmentem. Én voltam a legidősebb, a társaság többi része kivétel nélkül tini volt (12-16 éves). Ő is ott volt. Sok élmény ért engem azalatt a pár nap alatt, amíg a tábor tartott. Főként miatta és a társaság miatt mentem el. A társaság a tábor programja szerinti próbák közti szabadidejében folyton csak hülyült. Egymást csapkodták, egymáson fetrengtek, volt egy-két kicsi a rakás, oltogatások, viccelődések, egyszóval nagyon jól érezték magukat. Én is próbáltam bekapcsolódni, de ugyanúgy nem sikerült, ahogy akkor, amikor az ő korosztályuk voltam. Persze itt már belekomplikálhatott az is, hogy idősebb vagyok, de valójában a szörnyű igazság az, hogy ha fiatalabb lettem volna se tudtam volna bekapcsolódni. Úgy éreztem, hogy más vagyok, mint a többi, tele gátlásokkal, gyerekességgel, sokszor pedig túl komolyan vettem dolgokat. Emiatt nem Így van ez már hosszú évek óta. Folyton ebből a korosztályból kerülnek ki azok, akik megfognak, akikben meglátom az életet, és ezután, akik nélkül úgy érzem, nem tudok többé létezni. Persze ez elmúlik.
Elsődleges célom volt a lányhoz közel kerülni, nem nagyon sikerült, mégis olyan furán éreztem magam. Valahogy úgy, mint akkor, 16 évesen, mikor az első nagy szerelmem volt. Tele tervekkel, ambíciókkal, és egy kicsi félelemmel tarkított, szerelemből nyert inspirációval. Mint egy készlet, amit leveszel a polcról egy olyan boltban, ami néhány évente csak egyszer nyit ki, aztán gyorsan be is zár. Az árut kihozhatod, de nem kapsz nyugtát, sem használati utasítást, csak útravalót. Neked kell kitalálni, hogyan használod fel, mit hozol ki belőle. És hogy mi az, ami ötletként felvillan olykor, mint teendő? Egyszerűen minden. Sokszor mondogattam magamnak ezelőtt, hogy egyszer visszamennék a 2005-be, 16-17 éves koromba, megnézni milyen. Megnézném magamnak, mit csinálnék egy kicsit másképp. Az élet most megadta ezt nekem, és lám, látszik már, hogy csak képzelődés volt, hogy büszkén mondogattam az előbbit. Illúzió volt csupán, hogy azóta már kezelni tudom a helyzetet, azt, amit annak idején sem tudtam kezelni, és amely elől elmenekültem. Nincs két teljesen egyforma ember, és mivel a közösségeket emberek alkotják, így közösség sincs egyforma, de 2005 nem marad el távol. 2005 visszaköszön, és nem kímél meg. Most nekem kell szembenéznem a gyakorlatban, nem csak az erről írt napló szövegének sorai mögött, önmagammal. Azzal, amivel ebben az évben nem sikerült. 2005 nem múlt és nem marad el távol. A korosztály, melyben mindezt tennem kell azonos. Az évek jönnek, mennek, én egyre idősebb leszek, de eddig többnyire csak halogattam ezt a konkrét dolgot. Örökké haolgatni azonban nem érdemes, mert a kihívás nem vész el. Az élet kihív, ha megtagadjuk a kihívást, kihív máskor. Ha egész életünkben megtagadjuk a kihívást, kihív a következő életünkben. Olyan nincs, hogy nem hív ki. Olyan nem lehet, ennek így kell lennie - ezt már megtapasztaltam.
A táborban sokszor kértem azt az univerzumtól, hadd kerüljek közelebb a lányhoz, azt is kívántam sokszor, hogy legyen belém szerelmes. Nevetséges, de megtettem, mikor a lány a mi szobánkban volt barátnőjével és mondta neki, hogy "11:11 van, kívánj valamit", én is kívántam valamit - hihetetlen, mire képes a szerelem még 23 éves, félig vagy teljesen felnőtt korban is. Az univerzum azonban nem cselekvő egyén, így helyettünk konkrét, kreativitást, kommunikációt igénylő dolgokat nem old meg. Cselekvő egyének mi vagyunk, mi tudunk konkrét dolgokat tenni, melyeket tudunk, ismerünk, megmagyarázunk. Én szituációkat, helyzeteket kértem, és igencsak szerencsésnek mondhatom magam, mert kaptam. Kihasználni azonban már nem tudtam őket, de a 3-2-1 elve folyton ott állt lesben. Amit nem ennek az elvnek megfelelve tettem, az nem sikerült. Amit három másodpercen belül nem kezdesz el attól számítva, hogy eszedbe jut, azt vagy elkezdi más, vagy a szituáció megváltozik és oda már nem fog beilleni. Legalább nyolc ilyen elszalasztott helyzetem volt. Mindannyiszor közelebb kerülhettem volna hozzá, sőt, még máskor is. Az univerzum azonban nem volt bizalmatlan, sem könyörtelen, bár utóbbi értelmezés kérdése. Mikor elszalasztottam egy lehetőséget, utána rögtön eszembe jutott, mit kellett volna csinálni, de ott, akkor, abban a pillanatban nem. Ott, akkor, abban a pillanatban blokkolt voltam. Ott, abban a pillanatban válaszok helyett a kérdés ismétlődött bennem: Mit tegyek? Mit mondjak? Megtegyem? Megmondjam? De válasz már csak akkor jött rá, amikor már késő volt. Szerettem volna legalább én is megsimogatni, megölelni, egy jót beszélgetni vele, mert vele lehet, csak még nekem nem sikerült igazán. Érettebb a koránál, jellemben simán van 18+, okos, intelligens, nyitott ember. Olykor azonban labilis egyéniség, főleg, ha összeveszik a legjobb barátnőjével, mert erre is volt példa a táboron belül. Ekkor sokkal inkább hajlandó volt velem beszélni, mint utána. A prioritások változnak. Utána mikor énekelt, szerelmes számokat is, néha úgy éreztem, hogy sírva fakadok. Úgy éreztem, legszívesebben folyamatosan szorítva ölelném, miközben énekel.
"Nem szólnék, hisz én,
ha te nem lennél,
elvesznék,
semmi nem lennék,
csak árnyék…"
Folytatás alább >>>
Nem érzed magad néha olyannak, mint akiből kihalt volna az élet??
Természetesen tudsz hülyéskedni, jól érezni magad, vannak céljaid, fontosnak tartod magad, fogjuk rá, hogy értékesnek, de mégis olyan üresnek, zártnak....Nem? Gondolom fizikailag nems zoktad bántani magad, még ha jó a gondolat is néha. Mert nem ezt akarod igazából.
Amikor ott az életvidám lány, nem érzed azt, hogy te üres vagy, soha nem leszel képes olyannak lenni mint ő?? Persze a lelked mélyén tudod, hogy ezt meg azt tehetnéd, de nem fogod, ugye?
@20:06
Attól függ, milyen állapotban vagyok. Még mindig hullámzó a hangulatom és pl. a kedvem leronthatja például az is adott közösségben, hogy nem tudok kihasználni egy helyzetet pl. az itt említett lánnyal kapcsolatban. Ilyenre volt is példa sok abban a bizonyos táborban, amiről írtam az egyesek számára elolvashatatlan terjedelmű bevezetőben. Ha jobb állapotban vagyok, jobban biztonságban érzem magam és nem is veszem megbántásnak a dolgot, vagy kreatívan le tudom reagálni. Ha viszont lentebb vagyok, akkor benyelem és rosszul esik. Számos példa volt erre legutóbb, aztán nem győztek bocsánatot kérni, hogy ne vegyem már komolyan. Aki járt hasonló társaságban, annak nem idegen, hogy főleg a mai tini korosztály, ha viccből is, nagyon szeret oltásokkal dobálózni meg "kedvességből bunkózni". Ezt kezelni kell tudni, ezt tudom és elismerem. Azért írtam 2005-ről, mert ott még egyáltalán nem tudtam kezelni, és akkori hangulatok köszöntek vissza néha. De néha pedig nagyon jól elvoltunk. Nincs szerencsém a pszcihológusokkal, sem a pszichiáterekkel. A pszichológus jó ötlet, de erről bővebben most nem írnék, ha nem gond :|
@20:11
De igen, szoktam magam így érezni. Nem bántom magam fizikailag. Mikor ott az életvidám lány, blokkolok és így érzem magam. Mikor nincs ott, jó kedvem van, én is vidám vagyok és visszaemlékszem a szituációra, rádöbbenek, mennyire egyszerű lett volna. Az a gond, hogy túl sok a "lett volna". Ott, abban a pillanatban sokkal nehezebb.
Elolvastam :)
És tudod mi a poén? Hogy én is 14 voltam, mikor az akkor 23 éves barátom lassan, óvatosan megkörnyékezett! (ergo én, aki most ír neked, vagyok a női fél)
MŰKÖDIK! Ha szeretitek egymást, működik!
Mindketten szüzek voltunk, és ha valakiknél, akkor nálunk NEM a szex volt központban, sőtt. Ezt azért emelem ki, mert kérdezted a sorok között. itt vagyok. Én megéltem egy nálam 9évvel idősebb férfival szex nélküli kapcsolatot. (természetesen petting, és minden egyéb jó dolgok rendszeresek voltak)
És hogy ezért mit gondolhatnak mások? Azt amit akarnak. Nem mesélem senkinek, saját szüleim se tudják mi van velem, így senki nem tud a közöttünk levő igazi kapcsolatról. Eléggé zavaros, de nekünk igenis működik így.
Azt tudom tanácsolni, hogy semmiképpen ne vallj szerelmet! Legyél a közelében, kedveskedj neki, híd el meginni valamit, hívd el ide-oda. Hagyd, hogy KIALAKULJON. Nálunk így volt... SOHA nem volt kimondva, hogy járunk, egyszerűen... kialakult.
Szorongani szoktál?? És sokat rágódni a dolgokon?? Mert a rágódásról le kell szokni...
Sajnos nincs mese....Próbáld el gondolni, hogy te vagy egy 14 éves életvidám lány. És próbáld meg elgondolni, hogy hogyan látnád magad az ő szemébe, mindenféle pesszimista szarság nélkül. Ha ti egyek lennétek. Kit látna belőled?
És te kinek látnád magad? Mindegy.
Megértem, hogy megszeretted a 14 éves lányt, lehet ő is szeret téged, lehet még sexuális vonazlmat is érez feléd nézve....De te valóban vele szeretnél lenni?? Írtad, hogy a testét nem kívánod...Akkor miért nem jó csak barátnak??
Őt szeretnéd a gyerekmeid anyjának?? Vagy mit szeretnél vele??
Nézd, amíg nem változol meg, addig nem sok mindenre van eséyled. Próbálj meg vele úgy lenni, hogy emberként tekinted, kapható a hülyeségre. Ha neked mondanának egy hülyeséget, te sem gondolom hogy azt gondolnád, hogy úristen ez mekkora egy f...sz. Ha pedig igen, akkor alapból nem vagytok összeillőek. Sok 2x éves lány van, aki nagyon r..cos, beképzelt, elkényeztetett vagy depressziós, de találhtasz normálist is, veled egyidőst. Csak nyitotnak kell lenned, nem kell félned attól, hogy megsértenek. Ha pedig nem tudsz lemondani a 14 évesről, akkor gyenge vagy, ne haragudj. Ha mégsem lennél gyenge, akkor pedig barátkozz vele, aztán majd az idő vagy segít vagy nem. Csodát ne várj. Tényleg nem tudunk mit tenni helyetted.
Egy biztos, azt soha ne kérdezd meg tőle, hogy járunk. Meg ne vallj neki szerelmet, csak ha nagyon romantikus helyen vagy és érzed, hogy ő is érez valamit.
Előszőr ismerjétek meg jobban egymást, töltsetek több időt, aztán majd meglátod mi lesz.
A szeretet nagyon fontos....
De félő, hogy egy életvidám 14 éves lány nem arra vágyik, hogy egy csöndes, üres ember magához ölelje író nagy szeretettel és érezzék egymás ölelését csöndben. Sőt biztos, hogy nem erre vágyik. Hanem egy szerető pasira, akivel jól érzi magát, akire számíthat. Természetesen kihasználni ne engedd magad. De próbáld meg előhozni az igazi személyiséged és legyél rá büszke. Mindegy, hogy életvidám, kicsit fáradt. Csak te legyél. (nyílván néha alkalamzkodni kell).
Na, sikerült végigolvasni a sztorit és a kommenteket is többé kevésbé. Mondhatom h sokba hasonlítottunk egymásra, annó. Kövér, pattanásos, gátlásos kamasz voltam, aki 18 éves koráig nem csinált semmit...az volt a program h barnultam a monitor előtt és játszottam, és híztam, egyetlen szociális tevékenységem az volt h haverjaimmal elmentem kocsmázni/bebaszni, lányok a környéken sehol. Aztán bemondtam magamnak hogy l.ófaszt! Lefogytam(~20kg)-ot sportoltam orrbaszájba, és hogyhogynem adódott lehetőség(lehet ott volt előtte is, csak nem volt önbizalmam élni vele), persze eleinte csak szárnypróbálgatások, kudarcok, de aztán már nem, úgy voltam vele hogy szarok a nőkre, majd úgyis lesz vmi...és az első barátnőm olyan valaki lett, akiről sose gondoltam volna (régebbről ismertem)... Igazából ezt csak azért írtam le, hogy érzékeld, csak rajtad múlik, a te döntésed hogy képes vagy-e változtatni, ha akarod akkor meg is csinálod, de ne akard görcsösen, minden áron. És rohadtul ne agyalj ennyit, mert mindent elba.szol -már bocsánat.
És végezetül, "mint az ügyvéded, azt javaslom" felejtsd el azt a lányt, nézz szét máshol, próbálkozz olyanoknál akik első blikkre "nem tetszenek", vagy indiferensek, aztán onnantól ha már tudsz fesztelenül egyáltalán, beszélgetni lányokkal, onnantól már csinálhatsz akármit, sőt csinálj is, dugj nagyokat, és meglátod lehetőségek tárháza nyílik eléd, erős leszel!
Sok sikert!
Hát figyelj apa!
Eddig olvastam:
"A hosszúra nyúló kérdésem elején tisztázzuk le a dolgokat. Egy 23 éves egyetemista srác vagyok. Nem volt még barátnőm, tehát szűz vagyok."
Egyetemistaként...szüzen...holott mennyi csaj van ott és mennyi buli...elmész már tudod hova. Ne töketlenkedj és ne fiatalkorúakat zaklass! ;)
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!