Huszonévesen mennyire éreztétek, hogy a párotok az "igazi"?

22 éves nő vagyok, a velem egyidős férfi párommal több, mint három éve együtt vagyunk. Két éve közös albérletben is élünk. Mindkettőnkek ez az eddigi legtartósabb kapcsolata, nagyon szeretjük egymást, vannak közös terveink, rövidebb és hosszabb távra is. Nehezen tudom elképzelni, hogy lehetnék mással a jövőben. Azonban nyilván megvannak a magunk bajai, nem minden tökéletes, vannak pillanatok, amikor megfordul a fejemben, hogy mi van, ha mégsem együtt fogjuk leélni az életünket. Az olyan dolgok, mint a házasság vagy a gyerekvállalás elég távol állnak tőlünk, még mindketten tanulunk, egyelőre messze van az az időszak, amikor ezek a témák válnak prioritássá. Viszont ha el kell képzelnem, hogy vele fognak ezek megtörténni, nem érzem magamat azért még 100%-ban magabiztosnak.

Szerintetek ez természetes? Mármint most van ez a "kínos" időszak, hogy elég komoly és hosszútávú már ez a kapcsolat, hogy számításba vegyük, hogy együtt fogjuk leélni az életünket, viszont túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy ezt így igazán felfogjuk, mit is jelent. Elsősorban olyanokhoz szól a kérdés, akik hasonló helyzetben voltak egykor, vagy járnak épp hasonló cipőben (de persze mindenki más gondolatát is szívesen fogadom); hogyan alakultak nektek a dolgok? Továbbfejlődött a kapcsolat, azóta is együtt vagytok, vagy teljesen máshogy alakult az élethelyzetetek? Lehet ezt ilyen korban "tudni", hogy most akkor ő az, akivel "örökre" együtt leszünk, vagy ez majd alakul? Normális egyáltalán, hogy felmerülnek bennem ezek a kérdések? Három év után nyilván a klasszikus, rózsaszín-ködös egymásba bolondulás sokat enyhült, és nagyon szeretem a barátomat, nagyon kötődünk egymáshoz értelemszerűen, de akaratlanul is elgodolkozom néha a kapcsolatunk jövőjéről.

Köszönöm előre is annak, aki válaszol! :)