Sokan érzitek azt, hogy a szerelemben valahogy nem jönnek össze a dolgok úgy ahogy szeretnétek? Vajon idővel megtaláljuk a hozzánk illő személyt?

Én most igen.

Végre találtam valamit, akit szeretek és ő is, ebbe a pár évbe nagyobb vitának se volt. Nagyon jól működtünk 3an (van egy lányom). Rég éreztem magam ennyire felszabadultnak, őnmagamnak és teljesnek.

Múlt héten a sors elvette tőlem (elhunyt balesetben) 😔🖇️🖤

Szóval...

N 30

46 évesen találtam meg, akivel minden pillanatban boldog vagyok. És hála istennek ez kölcsönös.

Előtte mindig tele volt a dolog kompromisszummal, agyalással. Valahol már le is mondtam róla, hogy még boldog lehetek, erre megismertem Őt. 🙂

A mi időnkben nagyon furán állunk a szerelemhez. Mintha meg akarnánk hallgatni egy albumot, vagy egy konkrét számot keresnénk a bakeliten.

Ez így, nagyon kis része az életnek, töredéke az emberi tapasztalatnak, egyáltalán nem jár, nincs mindenkinek valaki. De mégis, úgy van elkönyvelve az egész mint a legcsodálatosabb dolog. Az élet minden egyéb aspektusát lesöpörve az asztalról. Pont ez a sóvárgás, egy tapasztalat után, amit szépen elképzeltünk, olyan taszító a mai ember karakterében. Ez a végtelen, lelki-koldus nyomor, amiben a legtöbben szenvedünk.

Mind találkoztunk már olyan emberrel akivel boldog szerelemben tudtunk volna élni. Csak nem vettük észre az illetőt. Mivel épp azzal voltunk elfoglalva, hogy az életben tapasztalt végtelen egyedüllét érzetét, narkós álmokhoz hasonló, romantikus elképzelésekkel csillapítsuk, vagy ha kűlsőnk megengedte, akkor a másik testében kerestünk menedéket.

Senki nem fog tudni ebből megváltani, a másik nem tudja varázsütésre eltüntetni a mélyebb problémáinkat. Ezek feszítik szét a kapcsolatokat. Emberek egymásra találnak, ideig óráig a másik boldogságot ad nekik aztán amikor megint azt a szenvedést érzik mint egyedül akkor új ember után néznek.

Röviden szerintem a baj az hogy túl van spilázva a szerelem. Hogy az ember társfüggő és nem bír egyedül meglenni, hogy nem bírja elviselni saját magát és úgy keres magának párt. Miért lenne jó ketten ha már egyedül is elviselhetetlen? Ez nem matek, a két negatívból nem lesz pozitív. Persze hogy az egész reménytelen, kilátástalan.

Idővel annyi történik hogy akarva akaratlanul tapasztaljuk az életet és jobb belátásra térünk. Jó esetben, szert tettünk annyi integritásra hogy már egyedül is jól tudjuk magunkat érezni. Akkor meg már nem probléma megtalálni a hozzánk illő embert.

Már nem ringatom magam ilyen illúziókba.

Harminc éves koromban még reménykedtem hogy hátha sikerül, most negyven vagyok de úgy érzem lassan kikopnak az érzelmek az emberből. Egyre kevésbé van türelmem.

El kell fogadni, ez van.

Mondjuk nekem ez könnyű, mivel abszolút nem vagyok családcentrikus.