Ha neked nem lett volna tini kapcsolatod akkor nagy veszteségnek élned meg?

Nem is volt, és így utólag nem is élem meg veszteségnek.

(Valamiért még gimiben nagyon fájt a "hiány".)

Amúgy miért lenne ciki 20 felett?!... :,D

Nem is volt és nagy veszteségként élem meg, igen. Amiket az 1. és 2. írt tök igazak. 21 éves koromig voltam szűz, ez mellett 28 éves koromra amiket sikerült összehoznom, azok 3 db fél évig tartó kapcsolatok.

De nyilván ez hogy tizenévesen ki mit ér el nagyban függ a családi háttértől is. Én pl. nagyon befelé forduló, önbizalom hiányos, csendes ember lettem a neveltetésem és családi okok miatt. Aki normális családban nő fel, vagy olyanban ahol extrovertáltságra szoktatják annak sokkal jobb dolga van.

Tiniként nagyon szenvedtem miatta (de inkább azért, mert ez nekem azt "mutatta", hogy nem vagyok szerethető, nem azt, hogy annyira szükségem lett volna rá), így, felnőttként visszanézve szerintem nem maradtam le sok mindenről, és örülök, hogy az első kapcsolatom egy jelentőségteljes, komoly, hosszú kapcsolat volt majdnem 23 évesen. Így visszagondolva az osztálytársaim, hasonló korú haverjaim kapcsolatainak a 80%-a a semmilyentől a botrányosig tartott... azért jöttek össze egymással, mert tombolnak a hormonok, össze-vissza drámáztak piti dolgokon, féltékenykedtek; a lányok többségét úgy használták ki, mint a nagy könyvben meg van írva (inceleknek üzenném: nem, nemcsak a "chadek").

Én meg addig figyeltem a környezetemben levő párokat, az idősebbeket is, utánaolvastam, hogy a mások hibájából tanuljak. Mondjuk azt is hozzá kell tennem, baromi szerencsés voltam a ma már expárommal, mert ő sem az a típus volt, aki az alapján ítélte meg a másik értékét, hogy párkapcsolata volt előtte és hányan nyáladzanak rá; normális volt, törődő, figyelmes, ugyanúgy komoly kapcsolatot akart.

Nekem szar volt a tinikori kapcsolatom, sokszor emlegetem, hogy bár ne is lett volna.

De ha egyáltalán semmi nem lett volna azt veszteségként érezném.