Ilyen lenne a valódi szerelem?

Én már 40 vagyok, de még mindig nem tudom.

Amiről beszélsz, azt én olyan hazaértem érzésnek neveztem az első olyan szerelemnél az életemben, amiből kapcsolat is lett és nem csak földindulás és rajongás. Igazából földindulás sose volt. De nagyon szerelmes voltam. Abszolút kisöpörte a fejemből a nagy 10 évvel korábbi plátóit, aminél földindulástól kezdve minden volt, csak beteljesedés nem. 10 év után ő volt az első, aki ki tudta ütni a fejemből azt a régi fiút, földindulás nélkül is. Nagyon erősen vonzódtam hozzá, eszméletlen jó volt vele a szex és akárhányszor gondoltam arra a régi fiúra, azt éreztem, hogy nem cserélném el őket, mert a párom a vonzóbb már számomra. Később jöttek problémák a kapcsolatomban és nagyon mélyen fájtak, ezt csak arra írom, hogy a szerelem sebezhetősége is jelen volt, ami nélkül nem nagyon hiszek a szerelemben. Azért is gondolom, hogy valódi szerelem volt annak ellenére, hogy nem villámcsapással indult, mert közel 7-8 éven át semmiféle hiányérzetem nem volt ebben a kapcsolatban és voltam én korábban olyan kapcsolatban, amiben nem voltam szerelmes és napi szinten eszembe jutott az a régi srác és napi szinten mantrázni kellett magamban, hogy de jó nekem, mert legalább rendes ember a társam, miért is vagyok boldogtalan...Ebben a hazaértem szerelemben nem volt mantra, csak megnyugvás, hogy nem vágyom már másra, csak arra, aki mellettem van. Gondolkoztam néha azon, hogy valószínű azért nem reszketett soha kezem-lábam a közelében, mint a korábbi nagy szerelemnél, mert abból már kinőttem, több az önbizalmam. Meg aztán előbb voltunk barátok, mint szerelmesek, vagyis nem távolról bálványoztam őt, hanem megismertem és úgy lettem szerelmes, tehát nem egy távoli, elérhetetlen valakibe szerettem bele, ismerőstől meg miért reszketne-kezem lábam. Nagyon hamar beleszerettem egyébként, kb. második vagy harmadik találkozásnál már éreztem valami zsongítót a közelében, de legelső találkozáskor még csak vonzónak se láttam, többek közt mert a magasabb férfiak a zsánereim. Később amúgy, amikor már full szerelmes voltam, nem értettem, hogy lehetek ennyire szerelmes egy ilyen alacsony srácba, de tényleg az voltam, nem azért nem kellett más, mert esélyem se lett volna, ugyanis lett volna közben az ideálomnak megfelelő jelentkező is, de addigra már annyira szerelmes voltam, hogy nem tudtam igazán vonzóbbnak látni.

Nagyon sok probléma volt a kapcsolatunkban, amitől én rengeteget szenvedtem, nem éreztem pl. viszonzottnak az egészet. Úgy éreztem, hogy csak úgy van velem, jobb híján. Volt azért okom, hogy ezt gondoljam, mert nem minden közegben vállalt fel és ő koránt sem volt annyira elájulva a külsőmtől, mint én az övétől. Ami amúgy vicces visszanézve a régi képeket, mert már nem látom olyan észvesztően jóképűnek azokon a régi képeken, mint akkoriban. Később a kapcsolatunk megromlott. Voltak nagyon szép éveink, de egy nagy konfliktus után bennem megtört valami és kiszerettem belőle 8 év után.

1,5 év múlva bemutattak egy férfinek, akit amikor életemben másodszor láttam, nem ismertem meg rögtön, mert sapkában volt és viszonylag távol tőlem, de a tekintetünk találkozott és belém csapott a villám és összeugrott a gyomrom. Kettő tized másodperc múlva ott állt mellettem, mintha mágnes vonzaná és azt éreztem, hogy kezdek zavarba jönni és elég hamar kereket oldottam valami ürüggyel, mert nem bírtam felülkerekedni a zavaromon. Ezután 1 hónapig nem találkoztunk, de vele álmodtam. Amikor tudtam, hogy egy alkalom miatt valószínű találkozni fogunk megint, én már neki öltöztem. Két nap múlva bejött a munkahelyemre és akkor...megláttam és jött a remegés. Úgy remegett kezem-lábam, hogy azt se tudtam, hova bújjak. Amikor megcsörgetett, hogy meg legyen nekem a száma, nem tudtam elmenteni, annyira remegett a kezem. Utoljára 20 éve voltam ilyen kézremegős, annak a nagy plátói szerelmem közelében, egész egyszerűen nem akartam elhinni, hogy rám férfi ilyen hatással lehet. Azt hittem, azért nem volt a párom ilyen hatással, mert kinőttem ebből a zavarbajövős korszakból, erre tessék...Ez a pasi mindent felborított bennem, amit egy komoly kapcsolattal a hátam mögött gondoltam a szerelemről. Hogy őrülten szerelmes voltam belé, az nem volt kérdés, én is tudtam és igazából ő is tudta, már az első hosszabb beszélgetésünkkor, mert rám volt írva, ezt nem lehetett leplezni.

Amikor legközelebb belépett a munkahelyem ajtaján, pont nem számítottam rá, találkozott a tekintetünk és fölrobbant a világ, megint úgy elkezdtem reszketni, mint egy szűzkislány, fogtam magam és elrohantam egy ürüggyel. Attól féltem, hogy összecsuklik a lábam. Nagy nehezen visszamentem, de két szót nem tudtunk egymáshoz szólni, mások is voltak ott. Ténfergett egy darabig, aztán elment. Én meg leroskadtam a gépem elé és ott ültem éjfélig. Aznapra én már használhatatlan voltam. Egy férfi, akivel 10 percet alig beszéltem egész életemben és jó, ha 3-4-szer láttam ezidáig, de 3 évemet tette pokollá ez a szerelem és nincs vége, talán soha nem is lesz. Akkor, amikor éjfélig ott ültem, azt éreztem, hogy túl magasra repültem és zuhanok. Olyan volt, mint egy hullámvasút, csak halálosabb.

Soha nem jöttünk össze, de mindketten belehaltunk. Én legalábbis biztosan.

Melyik volt a szerelem?

Megmondom őszintén, azt a hazaértem szerelmet nem akarom lebecsülni, mert 8 évig tartott, és ami a legjobb volt benne, hogy azt éreztem, mi ketten alapvetően rendben vagyunk, de ha szakítottunk volna, 4-5 hónap után túl lettem volna az egészen még abban az időszakban is, amikor még szerelmes voltam.

Ebben a másik szerelemben megfagytam. Olyan tehetetlen voltam vele szemben, mintha a halál jött volna értem.

Melyik volt az igazi szerelem?