Mi a legdurvább szerelmi tragédia, ami valaha veled,ismerősöddel vagy ismeretlennel történt ?

Az én tragédiám az, hogy úgy érzem soha senkivel nem fogjuk őszinten szeretni egymást életünk végéig. Ha választhatnek akkor inkább 40 évesen találnék valakit mint soha, mert 20 év a szerelmemmel is boldoggá tudna tenni (még ha a korunk miatt kevés lesz is a szex).

Most vagyok 30, meglájuk mit hoz az élet de nem vagyok optimista... de talán nem is érdemlek ilyesmit.

Nekem az, amikor esküvőm után 5 hónappal találkoztam életem szerelmével.

Egy évig tartott, megjártuk a poklok poklát, de aztán a becsület kerekedett felül. (Azóta sem vagyok önmagam).

Valahol olvastam, hogy viszonzott szerelmet elutasítani csak azért, hogy megmaradjon az ember gerince, az kb. olyan, mint az öngyilkosság.

N/28

2. Én ilyenekkel ugy vagyok, ha korábban jöttek volna össze, egyiknek sem lett volna meg hozzà az az érettsége ami ma van, azaz teljesen más 20 évesen összejönni 20 éves tapasztalattal, mint 40 évesen 40 évnyivel.

A filmekben is gyakran elhangzik ez, hogy de kár, hogy nem ismertelek korabban.

Szerintem viszont korábban lehet meg is csaltàk volna egymast, vagy nem becsulték volna meg egymást ill a kapcsolatot, de még önismeretük sem lett volna annyi, mint később ahhoz hogy együtt maradjanak.

Söt továbbmegyek.(kis kitérő ugyan), de van egy olyan tézis, hogy mindenki egy, egy egység.

És lehet igazábol mindenki a nagy ő vel jár mindig, es a nagy ő vel szakitanak mindig, csak épp a nagy ő mindig más ffi(női) alakban/jellemben jelenik meg. És tapasztalatokat nyernek ahhoz, hogy x év mulva viszont már együtt is tudjanak maradni és minden a sinen legyen. Mindkettőnek érnie kell. Egymàshoz "érnek be" sok kudarc/véges kapcsolat után.

Szoval amiket elbuktatok korábban kapcsolatokat, az mind ahhoz kellett hogy ma egyutt tudjatok maradni, és megélhessetek egy igazi kapcsolatot. És még pont jo hogy nem korábban jöttetek össze. Mert sanszos, az hogy korábban nem is működött volna.

Kérdèsre:

Volt nem egy olyan romeo es juliás sztorim, amikor körulmények miatt mindketten szenvedtünk és akkor és ott tényleg ugy éltük meg hogy ebbe Valóban bele is lehet halni, illetve katarzisként azt, amikor végre együtt lehettek, es utána megint az élet betesz, és megint mint valami háboruban hogy a nagy szerelmed nincs nem tud lenni, és filmszerű az egész, stb, szoval az az idegi, lelki, mentális, fizikai válság az vmi leirhatatlan tényleg, igy utolag egyszeruen mégsem tudom tragédiának làtni mindazt amiken keresztül mentem/mentünk.

Ezek inkább csak még jobban összekovácsolják az embert.

A tragedia igazábol a szürke hétköznapok, a semmi, és az elhidegülés, érzéketlensèg szerintem. Minden, ami negativ.

Amikor szárnyalhatnátok valojában, de nincs szárnyatok, és már nem is akartok repülni.

Dedimamam mikor nem hagyták hozza menni ahhoz akihez szeretett volna akivel szerették egymást, mert az gazdag ember volt a mi családunk pedig nem, mikor megtudta , hogy az imádott férfi mást vesz el,mert az vagyonos lány felakasztotta magát a kertben.....

Ennyit a régi “ jo világ” ről meg hogy regen minden jobb volt.