Mit csináljak, ha nélküle szenvedek és árnyéka vagyok önmagamnak, de vele pedig megöljük egymást?

8 éve megy már ez közöttünk. Én 17 voltam, amikor megismerkedtünk, ő 18.

Fél év "civódás" után jöttünk össze, előtte húztuk egymás agyát, flörtöltünk, de nem voltam biztos magamban. Sajnos ahhoz, hogy az legyek, az kellett, hogy összejöjjön mással... Akkor döbbentem rá, hogy szeretem és nem akarom mással látni, azt akarom, hogy velem legyen. Viszont együtt egy idő után csak vitázunk, veszekszünk és féltékenykedünk.

A legrosszabbat hozzuk ki a másikból. Ha szakítunk, mind a kettőnk szenved és hiába próbálunk továbblépni, nem megy. Tudom, mert decemberben a fél éves eljegyzésemet bontottam fel miatta... Előtte 2 évig nem beszéltünk már és azt hittem, hogy "vége van". Most ismét együtt vagyunk december óta és nincs semmi gond, de szinte várom azt, hogy mikor kezdődik az elhidegülés, az ok nélküli veszekedés és féltékenykedés.

Régen azt hittem, hogy idővel kinőjjük ezt, de itt vagyunk 25-26 évesen és ugyanazt csináljuk, mint kamaszként.

Az a baj, hogyha nem vagyunk együtt, szinte megbénul egy részem. Mintha egy nagy lyuk lenne a gyomromnál és az egyetlen, amit érzek, az a "numb érzés", amikor semmitől nem tudok boldog lenni, semmi nem izgat. Csinálom a dolgaimat, tanulok, társasági életet élek, de mintha nem is én lennék.

Ha meg együtt vagyunk, szinte a fellegekben járok, olyan vagyok, mint egy nagy boldogságbomba és úgy érzem, bármire képes vagyok. De ez így nem élet, hogy arra várok éppen, hogy mikor szakítunk, utána meg, hogy vajon mikor bukkan fel újra az életemben.