Szörnyen érzem magam, kezdek beleszeretni egy vallásos férfiba? Miért keres még ezek után is?

Én nem vagyok vallásos, vagyis hiszek abban, hogy van egy nálunk nagyobb erő, túlvilág, de sosem olvastam a Bibliát, nem jártam templomba. Viszonylag laza életet élek/éltem 14 éves koromtól 21-22 éves koromig végig buliztam. Ez nem azt jelenti, hogy egy lecsúszott valaki lennék, mert nyelveket beszélek, van diplomám, tanultam külföldön is, de nem egy szigorú, erkölcsök által irányított életet éltem. Most 24 éves vagyok, "lenyugodtam" úgymond, de nyáron ha éppen olyanom volt, simán buliztam reggel 7-ig a barátnőimmel. Káromkodok is, ha ideges vagyok. Szeretem a luxust, ha vágyok valamire, hát megveszem. Fontos számomra a külső, nagyon hiú vagyok.

Ezzel szemben ő tényleg maga a jóság, önzetlenség.

24 éves, májusban volt az esküvőjük (vagyis bocsánat, "menyegzőjük"). A lánnyal a gyülekezetükben ismerkedtek meg még két éve. Ő is vallásos, ezért ők nem is költöztek össze a házasságig, meg semmi. Facebookon, Instagramon ők a tipikus cuki pár, akiktől mindenki olvadozik, hogy mennyire szeretik egymást... Ezért is érzem magam rosszul, mert mikor korábban láttam a közös képeket, bejegyzéseket, én is mindig arra gondoltam, hogy mennyire aranyosak együtt. Erre ez lett. (a lányt ismertem már korábbról is, meg több közös ismerősünk van, így mutattak be a nyáron a srácnak is)

Az elején nem volt semmi komoly, néha írtam az IG storyjaira, ő is az enyémekre. Aztán jöttek a délelőtti kávézások, hosszabb beszélgetések és elkezdtem többet érezni iránta. Az ő részéről nem tudtam, hogy mi van, mert alapból egy végtelen udvarias és kedves ember, de aztán mint kiderült, én sem vagyok neki közömbös. Nem történt semmi testi dolog közöttünk, de azt tudom, hogy náluk nem elfogadott a válás... Főleg nem a házasság után fél évvel. Ráadásul mondta, hogy a gyülekezetből pl. kiutasítják, aki megcsalja a párját. Szuper.

Szeptemberben mondtam, hogy szerintem hagynunk kéne egymást, ezeket a közös kávézásokat, beszélgetéseket. Mert neki ott van a felesége, nekem meg az életem és így nem lesz jó ez hosszútávon. 3 hétig nem találkoztunk, de olyan volt, mintha hiányzott volna egy belső szervem, úgy fájt a gyomrom, mint amikor anno kisgimis koromban az első kiszemeltem mással jött össze. Hiányzott. Utána ő hívott fel, hogy tudtam-e azt, hogy 21 nap kell állítólag egy szokás megtöréséhez és mi már 25 napja nem találkoztunk, mégis egyre jobban hiányzom neki és mindenhol engem keres, reméli, hogy véletlenül összefutunk valahol, vagy hall felőlem. Találkoztunk és most más volt, nem tartottuk udvariasan a 3 lépés távolságot, megölelt, meg minden. És mondta, hogy sajnálja, hogy nem találkoztunk már korábban. Kérdeztem, hogy mert akkor mi lenne, mire az volt a válasz, hogy valószínűleg minden máshogy alakul.

Rossz ez, mert látom, ahogy építik az életüket közösen, hogy a felesége semmiről nem tud, én meg szabályosan féltékeny vagyok a boldogságukra. Azt hittem, hogyha nem beszélünk, akkor pár nap alatt túljutok ezen, de napról napra csak rosszabb lett az egész.