Ha rákérdez hogy mióta és miért vagyok egyedül, mit mondjak? Milyen részletességgel?

Lassan a 27-et töltöm és igazából egy igazán komoly kapcsolatom volt eddig (1,5 évig tartott és lassan 4 éve hogy vége lett), ahol bár voltak problémák (és mai fejjel sok mindent amúgy másként ítélnék meg) de akkor nagyon szerelmes voltam, terveztük a közös életünket, összeköltözést. Voltak viták, de akkor úgy gondoltam, hogy hol nincsenek.

De valahogy nem vettem észre hogy labilis, épp vizsgaidőszakom volt, volt egy elég csúnya vitánk. Pár napig nem kerestük egymást, hogy lenyugodjunk, gondoltam én. Mikor nem értem el sem telefonon sem sehogy, aggódni kezdtem. Egy barátnőm győzködésére felhívtam az édesanyját, hogy rákérdezzek hogy egészségileg meg úgy általában jól van-e. Aztán nem sokkal hívott, rátaláltak a lakásában a padlóján a saját hányásában, vizeletében, kiszáradva. Öngyilkossági kísérletet hajtott végre. Vizsga helyett a kórházba mentem. A következő hónapok pokoliak voltak, nap mint nap bejártam hozzá, vittem a kaját, támogattam. A napjaim fele ezzel telt, a másik fele meg azzal hogy amennyire lehet mentsem a vizsgaidőszakom a vizsgaidőpontok átrendezésével, tanulással. Alig lett meg a félévem.

Végül ezt követően féléven belül a kialakult gyógyszer függősége miatti vitáink miatt szakított velem. Úgy éreztem, hogy nem önmaga amikor teletömi magát azokkal a bogyókkal. Be-bealudt, kába volt és mintha nem ezen a világon élt volna.

Távolinak tűnik már ez az egész. Nyilván nem kimondottan jó érzés visszagondolni rá, de már túl tettem magam rajta. Életben van és ez a lényeg, mert nem tudom hogy számoltam volna el a bűntudattal.

A kérdés pedig, hogy erről beszéljek egyáltalán? Vagy milyen szinten említsem meg? Fogalmazzak inkább homályosan?

Nem akarom, hogy azt higgye, hogy nem tettem túl magam rajta, mert igen.

Azóta voltak rövidebb ismerkedéseim, de semmi komoly igazából. Nagyon az elején vagyunk, nem akarom, hogy defektesnek tartson.