Elítélendő ez? Egyáltalán szerelem vagy valami más? Mit tegyek? Többi lent.

26 éves férfi vagyok. Jó pár kapcsolatom volt már, amikben kedveltem a partnereimet de különösebben mély érzéseim sosem voltak irántuk, tehát soha életemben nem voltam szerelmes. Eddig!?

Most viszont elkezdtem valamit érezni a szomszédban élő lány iránt. A gond az, hogy csak 15 éves.

Röviden, hogy értsétek. Először csak a folyosón futottunk össze, meg a munkából hazafelé gyakran láttam egyedül sétálgatni vagy ülni a parkban. Néha volt kiabálás náluk apu részéről de ennek még nem is tulajdonítottam ekkor jelentőségét.

Aztán már nem csak köszöntünk hanem váltottunk is pár szót, üres csevegés gyanánt, hogy ne legyen kínos a csend a lépcsőházban vagy ha pont egyszerre mentünk el akkor az az 5 perc amíg elsétáltunk a villamosig. Kedves, csinos, kicsit visszahúzódó lánynak tűnt de ekkoriban egyáltalán nem érdekelt még.

Egy ilyen beszélgetés során még a tavalyi évben szóba jött, hogy érettségizik és nem megy a matek. Mérnöki végzettséggel nekem ez nem okozott nagy gondot, úgyhogy felajánlottam, hogy segítek, úgyis egy csomó unokatestvéremet korrepetáltam már belőle. Először nem fogadta el, még párszor beszéltünk róla az elkövetkezendő hónapban aztán végül is élt a lehetőséggel, mert közeledett az érettségi és mint kiderült tényleg nem volt jó belőle szegényke.

Az azt következő időkben elég gyakran jött át először csak matekozni aztán már néha csak beszélgetni is. Ezeknél a beszélgetéseknél körvonalazódott bennem ki aztán, hogy az otthoni helyzet miatt van ő annyit távol a lakástól. A lényeg az, hogy apu és anyu nem a legjobb szülők.

Ahogy egyre több időt töltött nálam egyre jobban megnyílt a kezdeti visszahúzódása után. A családi helyzete ellenére is egy iszonyat kedves, a maga módján vidám, optimista és vicces lány. Tavaly ősszel pedig már azt vettem észre, hogy szeretek vele beszélgetni és kifejezetten várom azt hogy átjöjjön, akár csak annyira, hogy nálam írja meg a háziját. Ezzel egy időben pedig elkezdtem kicsit nőként tekinteni rá, ami viszont megrémített, mert azelőtt soha el nem tudtam volna képzelni hogy egy fiatal lányra így nézzek.

Nem akarok vele lefeküdni de sajnos nem csak lányként nézek rá, emellett szinte várom azt, hogy időt tölthessek vele. És nem tudom hogy most pontosan hányadán is állok saját magammal.

A teljesség kedvéért, én elég erősen, családon belüli erőszakban nőttem fel. Nem tudom, hogy csak emiatt szimpatizálok ennyire velem és akarom megvédeni vagy más is van emögött.

Bennem volt az is, hogy kerülöm, mindig kitaláltam valami kifogást, hogy miért nem érek rá. Nyilván ő szeretett volna menekülni otthonról ezért rossz érzés volt elküldeni, de úgy gondoltam hogy ez szükséges, amíg valahogy ki nem tisztulnak belőlem ezek az érzések.

Ez ment is addig amíg bocsánatot nem kért és megkérdezte, hogy mivel sértett meg amiért nem akarok vele beszélni. Szegény lány magát hibáztatta az én hülyeségem miatt. Ezután már nem volt szívem távolságot tartani. Azóta is gyakran van nálam késő délutánonként vagy hétvégén. Van amikor csak átjön leül és olvas nálam egy könyvet tehát semmi olyan illetlen nem történt eddig. Szüleit pedig ez nem különösebben érdekli.

Kellemetlen mert nem akarom, hogy azt feltételezzék rólam hogy valamit akarok tőle. Kellemetlen mert én magam sem tudom hogy akarok-e tőle valamit.

Nem tudom, hogy érzek-e iránta valamit vagy ez szimplán csak a hasonló gyerekkor miatti szimpátia és együttérzés a részemről.

Gondolkoztam már azon is hogy szimplán elköltözök és nem foglalkozok vele innentől kezdve. Egyrészt túlságosan is szeretek vele időt tölteni másrészt olyan érzésem lenne mintha cserbenhagynám őt.

Ebben a helyzetben szerintetek mi a helyes döntés vagy lépés a részemről, mert én már nem tudom?

Sajnálom de lehet, hogy egy kicsit hosszú lett a siralmam.