Extrovertáltak, ti könnyebben találtok viszonzott szerelmet az átlagnál?

Akkor a recept a kölcsönös szerelem megtalálására a változatos társasági élet. Csak sajnos az introvertáltban olyan magas fokú feszültséget kelt az, hogy képes legyen szocializálódni az emberiséghez, hogy hosszú távon tarthatatlan a társasági élete. Új emberek megismerése, bármilyen társasági esemény, ahol sokan vannak, ezek túl nagy feszültséget generálnak benne. Míg egy extrovertált ebben lubickol. Ráadásul, ha meg is erőlteti magát és eljár emberek közé, nagy eséllyel olyanba fog belebotlani, aki extrovertált és a hétköznapi életvitelük összeegyeztethetetlen lesz.

De legalább már kezdem érteni, hogyan van az, hogy egyes emberek egy életen keresztül cipelik a nagy szerelmi bánatukat, míg másoknak látszólag olyan könnyen az ölükbe pottyan a nagy viszonzott szerelem.

Igazad van utolsó, de én olyan erőltetettnek érzem a célzott párkeresést. Én abban hiszek, hogy az igazi szerelmet nem keresi és nem akarja az ember, csak nincs választási lehetősége, nem tudja nem érezni. Amikor az ember hajkurássza, erőlteti...hát...lehet, hogy akkor is kisülhet a dologból valami erős vonzalom féle, de nem tenném egy vonalba azzal, amikor belezúgsz valakibe, annak ellenére, hogy nem volt ez tervben.

De az introvertáltak pont ezt a spontán kialakuló szerelmet élik meg ritkán, mivel nem ismernek meg új embereket. Nem mondom, hogy nem sülhet ki szerelem egy társkeresős randiból, de úgy érzem, elvész annak a varázsa, amikor két ember rájön, hogy egymásnak többet jelentenek és megpróbálják ezt egymás tudtára adni. A társkeresés annyira direkt és annyira minden eldől az első pillanatban. Ráadásul az összes nagy szerelmemet kikukáztam volna fotó alapján, mert semmi nem jön át abból, amibe beleszerettem, a hangja, a kisugárzása, stb. Én szeretem, ha egy férfi határozott, de ez se jön át mindig egy képen. Szóval valami elvész a társkeresőzés során, ami fontos.